70 éves az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Interjú.

Hetven évet töltött ezen a héten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, akivel ebből az alkalomból beszélgettünk arról, hogy érzi magát hetvenévesen, hogy értékeli a legújabb díját, a Magyar Érdemrend nagykeresztje kitüntetést, mi kell ahhoz, hogy az ember lelkész létére ennyiféle területen sikeres vállalkozásokat hozzon létre: a közösség számára ifjúsági központ, templom, óvoda, öregotthon építéséhez szerezze meg a forrásokat, és arra is kitértünk, hogy ilyen széles körű tevékenykedés közepette egyáltalán készül-e a nyugdíjas évekre. Interjúnkból kiderül, a püspök úrnak valószínűleg idén is meglesz a százezer kilométer, mint mondta, ennyit tesz meg évente, mivel püspökként kezdettől fogva azt mondta, nem az irodában akar ülni, hanem „ott lenni az élet sűrűjében”, hogy érezze a közösség, „együvé tartozunk”.

Bár a püspöki széktől év végén búcsúzik, marad még számos feladata a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöki teendőitől a többi futó projekt irányításáig. Közben prioritás számára, hogy az unokáival töltsön több időt. Beszélgetésünkkor azt is elárulta, mit kért a családjától születésnapjára.

Amióta az interjúról egyeztettünk, még egy díjat vehetett át: a Magyar Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesítette Novák Katalin magyar köztársasági elnök. Milyen érzés?

Folyamatosan, mai napig olyan területeken mozgok, ami egy református lelkésztől nem elvárható. Emlékszem a legelső kitüntetésre, a Bethlen Gábor-díjra , amit 1994-ben kaptam Budapesten. Az számomra nagyon megtisztelő volt, mert hiszem és vallom, hogy egész életemben a Bethlen Gábor-i életlátást vittem és viszem én magam is tovább. Nem sorolom időrendben: aztán Budapesten átvehettem a Fáy-díjat, ami az OTP által kiadott kitüntetés annak, aki a hitelezés kultúrájáért a legtöbbet tett abban az évben. Majd a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Wesselényi-díját kaptam meg, aztán Európai Polgári Díjat Brüsszelben.

Ez a legutóbbi, a Magyar Érdemrend nagykeresztje a legmagasabb magyar állami kitüntetés, amit adhatnak, és ez, úgy érzem, le is kerekíti a történetet.

Amikor az ember 70 éves lesz, akkor már szerintem mindent elmondott, mindent hátrahagyott. Én azonban ezt nem érzem befejezésnek. Ez egy állapot, egy állomás, hogy az ember elérte a 70 éves kort, viszont most egy olyan kapu nyílik meg előttem, olyan lehetőségek, amelyekkel eddig kevesebbet tudtam foglalkozni, hiszen a püspöki szolgálat az egy rendkívül összetett, nehéz feladat, az élet minden egyes pillanatában foglalkoztat. Még éjszaka is, amikor felébred az ember, valamilyen kérdésről folytatja a gondolatait. Semmi olyasmi nem történhetett az egyházkerületnél az elmúlt 12 évben, jobban mondva az elmúlt negyedszázadban,– hiszen püspökhelyettes voltam 12 évig a püspökségem előtt –, amiben ne vettem volna részt. Püspökként viszont az ember elöl áll, elsőként őt éri minden, és ezt elviselni, feldolgozni, megoldani nagyon nehéz feladat.

Ezt csak úgy lehet, ha az ember a metszéspontban él, a horizontális és a vertikális találkozási pontján, ami azt jelenti, hogy mindig felfele néz, de ugyanakkor lefele is.

Olyan embert sokat ismertem, aki csak felfele nézett: megbotlottak és elestek, mert nem tudták, hogy mi történik tulajdonképpen az életben. Olyant még többet ismerek, aki csak a horizontális szinten mozog, az életnek azokat a dolgait szeretné megszerezni.

De ahol ez a kettő: a horizontális és a vertikális találkozik, ott csodák szoktak születni, és ezt tartom, hogy ez az, ami az én életemre jellemző volt.

Abban a pillanatban, amikor a templomban predikáltam: Igét hirdettem az embereknek, de ahogy kijöttem a templomból, foglalkoztam minden olyan kérdéssel, ami horizontálisan az emberi élethez tartozik, amit szeretnénk megoldani. Egyetlen egy kérdés sem volt ezek alatt az esztendők alatt, amire azt mondtam volna, hogy nem érdekel, csinálja más.-

A teljes interjú Maszol.ro portálon olvasható!

Kiemelt kép: Az Erdélyi Református Egyházkerület Facebook-oldala