Gájer László atya öt és fél éve tanszékvezető a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, amely reményei szerint egyre inkább egy szellemi műhellyé változik az individualista világ közepén. A beszélgetésben szóba kerül a teológia hatása a hitre, hogy miért fordult kispapként a tudomány felé, a kötelező hitoktatás, az egyetem különleges atmoszférája – és a magyar egyház jövője.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának épületében beszélgetünk, miközben a nem hívő emberek számára a hit és a tudomány gyakran szemben áll egymással, sőt, azt gondolják, hogy a tudomány fejlődésével a hit gyengül.

A te életedben viszont ennek a kettőnek a kapcsolata nagyon szorosan összefügg; hogyan egyezteted össze a hitet és a tudományt?

Szerintem nagyon elavult tézis, hogy a hit és a tudomány szemben áll egymással. Valóban volt egy ilyen felfogás a 19. században, a szekularizációs tézis szerint a tudomány egyre nagyobb növekedésével már nem lesz szükség a hitre. Ezt a 19. század részben vissza is igazolta, de a 20. század már nem. Ha valakit mélyebben érdekel ez a téma, akkor érdemes elolvasni Charles Taylor A Secular Age című könyvét – ő katolikus szerzőként vizsgálja meg, hogy miért bukott meg ez a gondolat. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem növekedne a szekularizáció – miközben látunk reszekularizációs folyamatokat is. Ahogyan haladunk előre, a megértésünk is növekszik, mégis Szókrátész fejezi ki pontosan: ,,minél többet tudunk, annál inkább rájövünk, hogy nem tudunk semmit”. Ahogy az embernek egyre nagyobb ismeretei vannak, úgy döbben rá, hogy valami nagy összefüggésnek a részével találkozik. Ez nem az én személyes hitbeli meggyőződésem, hanem a mai szilánkos és széttöredezett világnak az általános tapasztalata.

Nem a szekularizáció növekedését látjuk, hanem hogy van a tudomány – és mellette van a hit is.

Ha egymás mellett halad párhuzamosan a hit és a tudomány, akkor hol keresztezik egymást?

Rászorulunk arra, hogy a hitünk ne csak benyomásokból és érzületekből álljon, hanem valami racionális rendszerbe is beilleszthető legyen. Erre a keresztények már nagyon korán elkezdtek igényt tartani, sőt! A legelső keresztények mit csináltak? Írtak, írtak és írtak. Ezekből szövegkorpuszokat hoztak létre, evangéliumokat, hogy összefoglalják a történteket. A második generációs keresztények a Szentírás után már szabályokat – jogszabályokat, liturgikus szabályokat – rögzítettek: a 2. századból ismerünk olyan szentmiseszövegeket, amelyek meglepően hasonlítanak a maihoz. A keresztényeknek igényük volt arra, hogy rendszerbe foglalják a hitüket.

A hitre ugyanakkor gyakran úgy gondolunk, mint egy érzelmes kapcsolatra, az Isten iránti mély emberi vágyra. A teológia – mint racionális tudomány – milyen kihatással van a szubjektív emberi hitre?

Volt egy olyan kimondott sztereotípia, hogy „ha eljössz teológiát tanulni, elveszíted a hitedet”. Ez bizonyos tanárok karakterére még igaz is volt, akik kemények és racionálisak voltak. Például mi bibliatudományból kizárólag kritikai egzegézist tanultunk, vagyis azt vizsgáltuk, hogy az adott szöveg miért nem köthető ahhoz a szerzőhöz, akihez a hagyomány köti, illetve hogy az adott cselekmény miért nem történhetett meg.  Így egyesekben joggal alakulhatott ki az a félelem, hogy minek menjenek  teológiára, ha ott elveszítik a hitüket. Ugyanakkor ez a generáció már nem tanít, a helyüket átvevők megértették, hogy emberi életünk integráns, amiben helye van a racionalitásnak és az intuíciónak, az érzelemnek és a személyességnek is. Ha valamelyik kárt szenved, akkor mindegyik sérül.

A te személyes hitedet hogyan befolyásolta a tudományos pálya? Aki az önéletrajzodat átolvassa, egyből láthatja, hogy a teológiával már nagyon korán komoly „szövetséget” kötöttél.

Nem éreztem jól magamat a szemináriumban, szinte belemenekültem a teológiába. Ennek az egynek láttam akkor igazán az értelmét, hogy ha már hat éven keresztül ott kell lennem, akkor elolvasok mindent. Időközben teljesen beleszerettem, ráadásul az élet megadta azt az örömöt, hogy időközben elkezdhettem tanítani is. Amikor elsőéves kispap voltam, egy pap azt mondta nekem: „Laci, tanulj meg itt mindent, de utána felejtsd is el, mert a plébánián erre nem lesz szükség”.  A mai napig itt van a fejemben a mondat és a szituáció, az évek alatt azonban teljesen beigazolódott, hogy mennyire nem volt igaza. Amikor plébániára kerültem, akkor nyilvánvalóan magammal hoztam a megszerzett tudást, mindent fel tudtam belőle használni – immáron felszentelt papként.

Az emberek látványos szomjúsággal fogadták, hogy valaki végre árnyaltabban, szakszerűen fejti ki és magyarázza el, hogy mi miért van, és nem csak „bemondásokat, löketeket” ad, amivel tele a padlás.

Szükségem volt erre a megszerzett tudásra – nyilván nem Kantnak a kategorikus imperatívuszával kezdtem a prédikációimat -, és az emberek is igényelték ezt a fajta hozzáállást. Sokszor érzem azt a magyar egyházon, hogy gondolatszegény, pedig lenne vágy arra, hogy feltárjuk a hívek számára a mély dolgokat, hiszen a szívük mélyén ők is érzik, hogy nem egy népi babonaság részesei, ennél sokkal többről van szó. Nagyon fontosnak érzem, hogy közérthetően, mégis árnyaltan igyekezzük növelni a hívek igényességét.

Mennyire vagy egyedül ebben, látsz törekvést a katolikus egyházon belül?

Mindig törekszünk, de egy szilánkos, széttöredezett korban élünk. Nincsenek nagy elbeszélések, tervek, nem látok nagy és összehangolt víziókat. Én magam is egy magánutas vagyok, viszont a hallgatókkal kapcsolatos tapasztalataim nagyon pozitívak. Öt és fél éve tanítok itt, egy olyan munkaetikát kialakítva, amely arra alapszik, hogy mindkét fél érdeke, hogy elmélyüljünk a tudásban, beszéljünk róla, el is térhetünk tőle egy bizonyos szintig. Azt érzem, hogy át tudtam adni ezt a racionális és árnyalt víziót azoknak a hallgatóknak, akik kikerültek a kezeim közül.

Aki ennyire szeret racionálisan gondolkodni, az hogyan éli meg az emocionális, érzelmekkel teli kapcsolatot Istennel?

Ez billeg – vagy inkább hullámzik. Volt, amikor nagyon előtérbe került a racionális oldalam az Istennel való kapcsolatban, és ez az imaéletemen is teljesen érződött: olvasott szövegekkel, kötött imával, racionális elmélkedésekkel. De ez egy idő után nem ment, mert az ember nem csak racionális: az emberi lélek értelem, akarat és ösztön. Van benne racionalitás, törekvés, akarat, intuíció, vágy és érzelem – ha csak az egyik erős, az nem jó, ennek harmóniában kell lennie. Az utóbbi években nekem a racionalitásból átbillent az intuícióba, például a csendes szemlélődésekbe. Néha azon kapom magamat, hogy a filozófia rovására olvasok lelki szövegeket, de ez nem baj, mert most ennek van itt az ideje. Ez egy integráns emberi valósággá alakul, ezért szeretek itt dolgozni az egyetemen, mert a racionalitás sok helyről hiányzik, de itt megvan, ez az alap – és ehhez lehet az összes többi komponenst hozzátenni. Például rendszeresek a szentmisék, a szentségimádás itt a kápolnában, a hallgatókkal együtt. Johannes Hartl fogalmaz úgy, hogy ez az Éden kultúrája, az emberben a szépség és a racionalitás is otthonra lel. Aki idejön, annak ez egy nagy kaland, amelybe bele kell adni a személyiségét, mert nem kap mindent készen. Arra van meghívva, hogy valami édeni integráns, emberi kultúrát kapjon és adhasson át talán a jövőben másoknak.

A teljes interjú a 777-en olvasható!

Kiemelt kép: Szabó Csaba/777