Csak így szólítják őt Somorján és környékén, Pint úr, no meg dicsérik megfizethető és lelkiismeretes munkáját.

Néhány éve új helyre költözött, a somorjai autóbusz-pályaudvar várótermének egyik helyiségébe. Itt egy kis ablakon keresztül veszi át a javítani valót. Amikor sarkaltatni vittem a csizmámat, arra gondoltam, milyen jó, hogy vannak még ilyen mesteremberek ebben a hipermodern világban is. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért éppen ezt a szakmát választotta?

Sajnos mozgássérült vagyok. Az egyik lábam rövidebb, így születtem. Olyan szakmát kellett választanom, ami ülve végezhető. 1960-ban Nyitraszerdahelyre mentem cipésznek tanulni. Egyébként Nagymegyerről származom, immár a hetvenkilencedik életévemben járok. Gyakorlatilag az egész életemet a cipők között éltem

– válaszol készségesen Pint Imre, cipészmester.

De itt a kulcs, jöjjön be nyugodtan az épületbe, a műhelyembe – nyújtja a kulcscsomót, majd hozzáteszi, amióta nem a szlovák autóbusz-közlekedési vállalaté ez az épület, zárni kell, senki sem jöhet be, még a mosdót sem használhatják az autóbuszra várakozók – magyarázza.

Nagyon hideg van

Bemegyek az aprócska műhelybe, ahol 13 fok van csupán, de mint mondja a mester, mégis jobb, mint a panelban. Nyáron reggel héttől, télen pedig nyolctól kezd és egészen délután ötig dolgozik. Sajnos nincs fűtés a helyiségben, így télvíz idején reggelente, amikor megérkezik, általában csak 4 fok van benn. Ha egész nap fűt a kis villany szerkentyűjével, délutánra felmelegszik a műhely 13 fokra. Nyolc órán át naponta így végzi munkáját, de már megszokta.

Nagykabátban, kesztyűben nem lehet dolgozni, a kézi varrást általában hazaviszem, ott melegebb van. Egyszer majdcsak kitavaszodik

– mondja bizakodva. Ezután visszatér iskolai éveihez.

A nyitraszerdahelyi szakközépiskolában kollégiumban lakott, a vasútállomásról két kilométert kellett gyalogolnia hetente, mivel egy parkban volt az iskola. Itt különféle szakmákat tanítottak, voltak lakatosok, kéményseprők; az egész országból érkeztek diákok. Szobatársai Kassáról, Nagymihályról, Érsekújvárból származtak.

Milyen kicsi a világ! Volt ott egy pozsonyi tanárunk, aki beszélt magyarul is. Tudta, hogy én magyar vagyok, hát felkarolt engem, én voltam a kedvence. Sajnos már meghalt, de a lánya Somorjára költözött, a régi fényképek alapján felkeresett engem. Ma is, ha erre megy, mindig bekopog az ablakon, hogy beköszönjön!

– újságolja büszkén.

Miután kitanulta a szakmát, nem Somorján kezdett dolgozni.

1965-ben Dunaszerdahelyen volt az első munkahelyem, tízen voltunk cipészek és alig győztük a munkát! Volt ott egy ügyintéző, aki a Csemadok helyi székháza mellett gyűjtötte be a javításra szánt cipőket, aztán pedig káréval eltolta a cipészekhez, és szétosztotta a munkát. Aztán 1968-ban, Pionier motorral érkeztem ide, hogy megnézzem Somorját. Mondták, hogy üresedés van. Megtetszett ez a hely, már nem akartam máshova menni. Az akkori városházával szemben volt a műhelyünk. Virágüzlet, motortekercselő, cipőjavító egy helyen, négyen voltunk suszterek.

Én ekkor még Nagymegyeren laktam, itt ismerkedtem meg a feleségemmel, és 1969-ben megnősültem. Egy évig naponta vonattal jártam Somorjára, a második évben pedig a Pionier motorommal. Ekkorra besokalltam, beadtam a lakáskérvényemet és 1972-ben kaptunk is egy szövetkezeti lakást

Somorján, azóta is ebben a panelházban lakunk – avat be a részletekbe.

Műanyag az egész

Megtudom, hogy Somorján már a hetedik helyre kellett költöznie, kis műhelye a leghosszabb ideig, huszonhat évig a városközpontban, az orvosi rendelők mellett volt. Miután azonban egy beruházó megvette az ingatlant, mennie kellett. Cipészműhelye immár három éve az autóbusz-pályaudvar épületében van, amelynek időközben szintén új tulajdonosa lett.

Sokan mennek reggel busszal a munkahelyükre, beadják a javítani való cipőt, délután pedig már vihetik is. Nincs már annyi munka, mint régen. Azelőtt két táskával is hordtam haza a javítani valót, csaknem naponta. Egy biztos, az akkori cipők meg a mostaniak, hát az ég és  föld

– mondja kissé mérgesen. Kérdésemre, hogy mégis, milyenek a mai cipők, felsóhajt.

Azelőtt lehetett varrni, szögelni, ma ezt már nem nagyon lehet, mert műanyag majdnem minden lábbeli. A talpa vékony, olyan, mint a papír és az egész messze nem olyan jó minőségű. Rengeteg az edzőcipő is, amit javítani hoznak, mert leválik a talpa, ezt is inkább megpróbálom felvarrni, mint ragasztani, ha lehet.

Az öko-bőr feliraton pedig mindig mosolygok kicsit, hiszen ez műbőr, csak ugye ezt valószínűleg kínosabb lenne ráírni.

Sajnos a cipők több mint 90 százaléka kínai. Válogatni nem válogatok, mindent megjavítok a legjobb tudásom szerint. Mindig elmondom, főként ezeknél a műanyag lábbeliknél, hogy megpróbálom megmenteni, aztán meglátjuk, hogy sikerül-e. Ritka az olyan eset, de nemrég megtörtént, hogy behoztak egy kiváló minőségű bőr cipőt, ezt az Oxford fajtájút, de volt korábban Budapest típusú is. Ezek csodás darabok. Zárt fűzésű elegáns, leginkább öltönyhöz való cipők. A tulajdonos azt mondta, nagyon szereti hordani, immár 15 éves, ez a kedvenc lábbelije, javítsam meg az egyik varratot. Bizony sokkal jobb volt ezzel dolgozni, mint a mai műanyag darabokkal! Ezek eleinte férficipők voltak, mára viszont van már női változat is belőlük. Ilyen van nálam most itt, csúszott az alja, gumitalpat ragasztok rá, így kényelmes, csúszásmentes tapadást biztosít majd – mondja, és mutatja is a darabot. Közben már ketten is várakoznak az ablak előtt.

Egy fekete-fehér táskában a fiaim hozták be a sportcipőket, ezért jöttem – mondja egy középkorú hölgy.

Igen, megragasztottam mindkettőt, de kérem, ne mossák mosógépben 60 fokon, inkább alacsonyabb hőfokon, 6 euró lesz

– válaszolja Pint úr.

A másik hölgy egy táskát hozott, elromlott a cipzár rajta és a pántját is rövidíteni kellene. Mielőtt újabb ügyfelek érkeznek, folytatjuk a beszélgetést.

Sokan behozzák az öreg, de jó minőségű táskáikat, amire már nincs szükségük, azért, hogy vegyem le ezekről, ami kell. Ezt aztán fel tudom később használni. Most is a cipzár fejét fogom csak kicserélni és újra működni fog – mondja. Majd elmeséli, hogy Bártfáról jár egy üzletkötő, aki elhozza a megrendelt árut. A nyitraszerdahelyi raktárból szokta rendelni a javításhoz szükséges anyagokat, de jobban szeret oda elmenni és nézelődni. Ilyenkor olyan árut választ, amit szeretne.

Átverés a szíjaknál is

Legtöbbször női körömcipőket hoznak be javítani, ezek általában magas sarkúak. Elképedve látom, hogy 14 centi magas sarokkal vezetnek autót a hölgyek.  Ez egyáltalán nem biztonságos!  Beakadhat a szőnyegbe, vagy a gázpedálba, ami akár tragédiához is vezethet. A másik dolog, hogy hamar letörik a sarok. Itt a talpuk közepén van egy vasdarab, ez tartja 4-5 csavarral a cipő sarkát. Most olvastam, hogy egy kínai portálról rendelt női lábbelinél ez a hegyes, éles vasdarab a cipő oldalára került, nem pedig a közepére, valahogy elcsúszott és bizony felvágta a hölgy lábát

– mondja szörnyülködve.

Beszélgetésünk közben körülnézek a műhelyben.

1968-tól van ez a balkaros varrógépem, de már akkor sem volt új. Ezenkívül állandó munkaeszközöm ez a kis köszörű, a kaptafán tágítom a lábbeliket, amennyire lehet, mert ez csak a bőrcipőknél alkalmazható – magyarázza, majd a további munkaeszközöket mutatja, fogó, ráspoly, kalapács, faszög, harapófogó.

Azelőtt faszöggel készítették a cipőket, sokkal tovább tartottak. Ma viszont ragasztják a műanyagot, ezt pedig varrni is nehéz, eltörik a tű. Jó múltkor befutott egy fiatalember, hogy varrjam meg gyorsan a táskáját, mondtam, hogy fehér cérna van befűzve a gépbe, kérte, hogy ne törődjem vele, varrjam a feketét ezzel. Ilyet én nem csinálok! Mit is gondolnának rólam

– mondta bosszankodva.

A műhely egyik sarkában nadrágszíjak lógnak.

Hoznak szíjakat, öveket is, ezeket meg kell varrni, vagy rövidíteni. Itt többször megtörténik, hogy azt hiszik az emberek, bőrszíjat vettek, így adták el nekik, de bizony korántsem az. Sokat kérnek érte, de átverés az egész. Nézze ezt, hasított leheletvékony bőr az alja, a felső része pedig műbőr, na de a közepe? Az a legérdekesebb! Ha szétszedjük, látjuk, hogy ez bizony papír.  Azért csinálják így, hogy megfelelő legyen a szíj vastagsága. Ha megtörik, mindjárt látjuk, hogy nincs rendben. Így csapják be az embereket.

Tudja, ez addig jó, amíg nincs használva

– mondja csalódottan.

25 éve a polcon

Képzelje, van olyan, hogy 25 éve nálam vannak a megjavított cipők. Vagy elmentek innen lakni, vagy elfelejtették, vagy meghaltak. Kevesen fizetnek előre, bankkártyával nem is lehet, nincs készpénzük, ezért így ez az én rizikóm. Valamikor mindenki ismert mindenkit Somorján, napjainkban viszont sok a beköltöző. Pozsonyból is többen járnak hozzám, a környező falvakból is, Fél, Csütörtök, Úszor, de Ausztriából is jönnek a szlovákiai betegápolók, nagy táskával hoznak javításra váró cipőket, a kollégákét is. Én pedig „olcsó János” vagyok. Itt négy párjáért annyit fizetnek, mint ott egyért. Sokan azt mondják, hogy idő kérdése és csődbe megyek… De hát mennyit kérjek? – kérdezi mosolyogva.

Időközben az ablakhoz rohan egy hölgy, fogja gyorsan a megjavított táskáját, majd fut is a busz után.

Hát, ezt a buszt lekéste, hogy tudja így kiszámítani! – csóválja a fejét a cipészmester.

Zárásképpen megkérdezem Pint Imrét, hogy meddig szeretne még a szakmában maradni, cipőket javítani. Gondolkodás nélkül válaszol.

Közeledem a nyolcvanadik életévem felé, de amíg az egészségem engedi, maradok a kaptafánál. Így érzem jól magam, mert sok embernek segítek, még többel találkozom naponta. Szeretem a nyüzsgést, a lakásban meg csak unatkoznék

– feleli határozottan.

Az írás megjelent a Magyar7 2024/12.-számában.

Kiemelt kép: Molnár Anna/ma7.sk