Tudjuk, a szülőket ünnepelni manapság nem divat. Hibáztatni annál inkább.

Szilvay Gergely és Veczán Zoltán írása

Újra itt az anyák napja, s várhatóan megint nyilvános posztokban adnak hangot frusztrációjuknak egyes radikális feministák, akik szerint az anyák napja s a kormány családpolitikája kumuláltan hátrányos helyzetbe hozza azokat a nőket, akik nem szeretnének vagy nem tudnak gyermeket vállalni (első fecske-díjas a témában Mérő Vera).

A narratíva szerint, ha az állam aktívan bátorítja az anyaságot, s erre épít családpolitikát, akkor ezzel akarva-akaratlanul is másodrendűként kezeli azokat a nőket, akik… S itt általában első helyen azokat szokták említeni, akik akaratukon kívül, betegség vagy más körülmény fennállása miatt nem tudtak, tudnak gyermeket vállalni – akiket minden épeszű ember sajnál.

Majd jönnek azok, akik egyszerűen csak nem akarnak gyermeket vállalni, mert inkább a karrier és a nőjogokért való küzdelem, autonóm helytállás ad értelmet az életüknek, a szülői ösztönöket meg kiélik a kutya-macska-nagynéniség háromszögében.

Szívük joga így tenni – de miért kell ezt még anyák napján is csakazértis-demonstrálni?

Az államnak, a kormánynak joga van olyan gyakorlatokat kialakítani és bátorítani – főleg tartós népességcsökkenés idején –, amelyek a társadalom tovább élését, nevezetesen a gyermekvállalást támogatják és részesítik előnyben. A „semleges” magatartás ugyanis ez esetben ellenkező hatást vált ki, különösen, ha a politikai közösség vezetése egy antifamilista korban nem bátorítja az anyaságot és apaságot, mint kiemelt fontosságú élethivatást, nem ellensúlyozza azokat a strukturális – főleg anyagi és időráfordítás-beli – tényezőket, amelyek a családalapítás és a szülői hivatás választása ellen hatnak.

Arról ne is beszéljünk, hogy általában ugyanezek a körök szokták kimatekozni és terjeszteni, hogy mekkora anyagi-ráfordításbeli többletterhet jelent a gyermekvállalás.

Szóval általában ezt a kompenzációt szokásuk a radikális feministáknak sajnálni a családoktól. De persze ott van a másik szokásos feminista ellenvetés, hogy az anyaság kiemelt hangsúlyozása és támogatása ellenséges légkört teremt azok számára, akik nem ezt választják, illetve anyagilag motiválja a családokat abban, hogy „visszaküldjék a konyhába a nőket”, esetleg úgymond csak anyagi okokból vállalnak gyermeket, a gyermek tárgyiasul, mint pénzszerző forrás. Ez az érvelés igaztalan és túlzó, egyben nem veszi figyelembe a társadalom érdekeit és a közjót. Túlnyomórészt ugyanis amúgy is a gyermeket magáért vállalók életét könnyíti meg az ilyesfajta szakpolitika.

Úgymond „semleges” politikát vittek a magyar baloldali kormányok – és a társadalom megmutatta, mennyire értékeli ezt:

ekkor sikerült összehozni a gyermekvállalási kedv történelmi mélypontját Magyarországon, dacára annak, hogy a mostaninál több százezerrel több szülőképes korú nő élt az országban – innen azóta is tart a lassú, kínkeserves kilábalás a 2010-ben megkezdett új magyar családpolitikával.

Ráadásul egyébként a feministák sem semleges politikákat szeretnének (amúgy olyan nincs is), ellenkezőleg: erősen beavatkozó államot képzelnek el, aminek a segítségével a maguk elképzelései szerint átalakítják a társadalmat, belemászva a családok, párkapcsolatok dinamikáiba (most akkor ki is takarodjon kinek a micsodájából?)

Ékes példája ennek a Partszélről a fősodorba című, 2009-es „gender mainstreaming” kézikönyv, mely kormányzati háttéranyagnak készült, s amely szerint „egyenlőségpolitikai megoldásokra” van szükség, melyek az „egyenlő bánásmód, antidiszkrimináció, esélyegyenlőség, pozitív diszkrimináció és »gender mainstreaming«” módszereit jelentik. Azaz: „az eredményes egyenlőségi politika nem korlátozódhat arra, hogy a nőket felzárkóztassa a férfiközpontú, férfimércéjű társadalmi normákhoz. Hosszú távú célként a társadalom és a közpolitika egésze szorul átalakításra, hiszen a gond az alapvető társadalmi normákkal és azok intézményes és közpolitikai megtestesülésével van.” Sőt:

„A gender mainstreaming első lépése az alapvető társadalmi normák és intézmények felülvizsgálata és újragondolása

a nők és férfiak közötti egyenlőség szempontjainak figyelembevételével. Különösen felülvizsgálatra szorulnak a nemi szerepekkel, jó családdal, jó munkaerővel, a munka értékével, a munkahelyi érdemmel, a jó vezetővel vagy jó politikussal szemben támasztott elvárásokra vonatkozó társadalmi normák.”

Hogy változásra, alakításra, finomhangolásra szükség van, nem kérdés. Ez azonban jóval továbbmegy ennél. Lefordítom: az államnak felülről át kell alakítania a társadalmat, annak normáit, illetve a személyes férfi-nő viszonyt. Szóval a feministák baloldali frakciója korántsem valamiféle semleges politikát csinálna, hanem nagyon is aktív, beavatkozó és világnézetileg elkötelezett politikát.

Aminek része az édesanyák megünneplésének szentelt nap deszakralizálása, saját politikai ügyeikkel való összekenése. Tényleg, ha már egyenlősdi: az anyák napja mellett van apák napja is – ha valaki szeretné kiélni az egalitarista hajlamait, akkor bátran ünnepelheti az apákat egy másik napon, ahelyett, hogy elvitatná az anyáktól az övéket.

De tudjuk, a szülőket ünnepelni manapság nem divat. Hibáztatni annál inkább.

Mostanában érthetően bestsellerek az olyasfajta könyvek, mint Orvos-Tóth Noémitől az Örökölt sors és a Szabad akarat, vagy épp legújabban Bibók Beától az Ellopott gyermekkor. Klasszikus a témában Susan Forwardtól a Mérgező szülők.

Addig rendben is van a dolog, és elvitathatatlan a hasznossága, amíg ezek a könyvek, illetve a transzgenerációs traumákat, rossz családi mintázatokat gyógyítani, felülírni kívánó terápiák célja a gyógyítás, a kibillent állapotok helyrebillentése.

A család nem tökéletes, hiszen emberek alkotják, és egy-egy jól eltalált mondat, egy jó pszichológusi meglátás vagy felismerés sokaknak okoz aha-élményt, segíthet megoldani az életünk során hurcolt problémákat, miután rájövünk, hogy addig mi is volt a baj. Mindez örvendetes. Bibók Bea egyenest megfogalmazza azt a reményét, hogy felnőhet végre egy olyan nemzedék, ami az előzőekkel szemben tudatosan reflektál a családi sebekre, saját működésmódjára, és tudatosan igyekszik fejlődni, megélni emberi kapcsolatait. Mondhatjuk: talán nem marad sémái fogságában.

A probléma azonban az, hogy nem állnak meg itt.

A Susan Forward-féle Mérgező szülők ugyebár olyan szülőkről szól, akik szélsőségesen és egyértelműen rosszul „működnek”: például bántalmazó alkoholista szülőkről. A szerző arra mutat rá, hogy az ilyen mérgező szülők gyermekeinek gyakran azért nem működnek a párkapcsolatai, házasságai, mert mindig olyan párt választanak maguknak, akik a mérgező szülő működésmódjában vannak benne. S azért ilyet választanak tudattalanul, mert ezt ismerik. A lényeg most a mi szempontunkból, hogy a kívülálló számára is egyértelmű, hogy ami ezekben a családokban megy, nem normális, a szülő valóban mérgező.

Az újabb magyar segítő irodalomban viszont a transzgenerációs traumák és rossz családi mintázatok kapcsán egész egyszerűen mindegyik szülő mérgezőnek tűnik föl, aki kicsit is elrontotta a nevelést, vagy nem tett eleget bizonyos – a saját korában még meg sem fogalmazódott – elvárásoknak, és nem volt „elég jó szülő”.

Zárójel: eleve az a szó, hogy „mérgező”, egy rettentő rossz, anglomán szóimport (lásd még: toxikus maszkulinitás és társai), ráadásul a magyarban nem csak passzív értelme van, mint pl. a „mérgező anyagok” szókapcsolat esetében, hanem melléknévi igenévként (pl. kútmérgező) egy aktív és tudatos, vagyis rosszindulatú cselekvést is feltételez, szándékos rosszakaratot. Ezért is kapja fel a fejét mindenki erre a szóösszetételre, hogy „mérgező szülő”.

Azt gondolnánk, az „elég jó szülő” épp azt jelenti, hogy nem kell tökéletesnek lennünk szülőként. Csakhogy

itt már a tökéletes szülő is mérgező szülőként jelenik meg, mint aki túlgondozza gyermekeit.

Az elég jó szülő tehát jobb a tökéletesnél. Értjük, hogy a kortárs lélektanban a megélés szubjektív dolog, ha valakit nagyon bánt egy gyermekkori emlék, traumája van tőle, rossz sémát plántált belé, nem méricskéljük más bánásmódokhoz. De azért mégiscsak felmerül bennünk a kérdés, hogy viszonylag jól működő, szerető, drámamentes családokban felnövő, mégis valamiért „parentifikált”, vagyis felnőtt szerepeket is felvállaló gyermekek szüleit miért kell úgyszintén nemes egyszerűséggel „lemérgezőzni”.

Biztos, hogy minden szülő, aki minden erőfeszítése és jóakarata ellenére parentifikálja gyermekét, egyszerűen „mérgező”?

Csak mert mégis más egy bántalmazó pszichopata vagy egy kaotikus, elhanyagoló alkoholista gyermekének lenni, meg egy kiszámítható, gondoskodó, szerető anyáé, aki viszont lehet, hogy maga is „parentifikált” volt, ezért ő is parentifikálja gyermekét, teszem azt, feladatokat oszt ki rá a háztartásban, vagy a teljesítményt helyezi előtérbe.

Persze, nem kell idealizálni a szüleinket. Persze, szükség esetén érdemes őket szembesíteni. Persze, néha össze lehet velük veszni. Átírni a családi „dinamikát”, s felvállalni ezért a konfliktust.

De hogy az lenne a világmegoldás, hogy úgymond „szembe nézünk” azzal, hogy szüleink mindenképp „mérgezőek”, ha nem sikerült biztonságosan kötődő gyermekeket nevelniük, afelől erős kételyeink vannak. Biztos, hogy nem lehet szofisztikáltabb terminológiát használni, s a mérsékeltebb „esetekre” kevésbé mérgező jelzőt használni a „mérgező”-nél? Nem lehet finomhangolni a szóhasználatot? Pláne állítólagos „mikroagressziókra” érzékenyítő korunkban, nem mikroagresszió minden hibázó szülőt lemérgezőzni?

S ide tartozik az egész lelkesedésben fellelhető, lappangó világmegváltó attitűd is.

Ha szembe nézünk a mintázatunkkal, és kezeljük, és a szüleinket a megfelelő dobozba tesszük („mérgező”), akkor leszámoltunk a múlttal, és fényesebb lesz a jövő, mert az új nemzedékek már „tudatosabbak”, és mernek szakemberhez fordulni. Ez szép és jó, csak éppen a dolog kifutása homályos. Hiszen láthatóan nehéz „elég jó szülőnek” is lenni, ráadásul nem lehet egy kaptafára húzni az összes családi kapcsolatot, és univerzális orvosságot kínálni rá.

Van, akinek sikerül feldolgoznia a traumáit, kilépni a sémáiból, másoknak nem sikerül; vagy épp ellenkezőleg, kompenzálásképpen átesnek a ló túloldalára, akár azzal is sebeket okozva a gyermeküknek.

A dolog tehát nem úgy néz ki, hogy most egyszer s mindenkorra megoldjuk a transzgenerációs problémákat, és kisimulnak az emberiség, vagy legalább a magyar társadalom ráncai. Az ember esendő, a traumáit feldolgozó, sémáit kijavító új nemzedékből kikerülő szülő is esendő. A következő nemzedék tudatosabbja is lehet, hogy szakemberhez fog fordulni.

Ha az „áteredő bűn” keresztény elképzelése megfogható valahol a gyakorlatban, akkor az talán az a pont, ahol a transzgenerációs problémák átadódnak. Javítgatni lehet magunkat, egyszer s mindenkorra felszámolni mindezt nem. Egyéneken lehet segíteni, össznépi megoldás nincs, s bár a lélektan nagyon hasznos, de

a pszichológusok nem az új papság, és megváltani sem fogják a világot.

A keresztény realista Reinhold Niebuhrral Moral Man and Immoral Society című kötete a racionalista-szcientista-pszichologista felfogásokkal szemben hangsúlyozta: az egyes ember talán úgy-ahogy tud tökéletesedni, esetleg még a kisközösségek is, de ennél nagyobb ember alkotta csoport a nagy számok törvénye miatt sosem hagyja maga mögött az esendőségből, tökéletlenségből, bűnös mivoltunkból fakadó problémákat. S ebbe, bár Nienuhr inkább érdekekről ír, de a lélektani gondok is beletartoznak. Ettől még a lélektan természetesen nagyon fontos, csak nem mindegy, milyen ambíciókkal vágunk bele, a túlzott elvárások ugyanis könnyen kiábránduláshoz vezethetnek.

Járjon, akinek szüksége van terápiára, olvassuk csak el ezeket a könyveket, legyünk tudatosabbak, s áldja meg az ég a lélekgyógyászok munkáját. De talán érdemes úgy gondolkodnunk, hogy bár vannak mérgező szülők, a legtöbb „nem elég jó” szülő csak tökéletlen és esendő. Mondjuk úgy: ember. Anya és apa.

Mandiner

Kiemelt kép: Pixabay