Kereszt nem lóghat a nyakadban, a trikódra nem írhatod fel, hogy „no gender” vagy „no migration”, mert megbüntet a sóhivatal, ám a pályatartozékok szivárványszínben pompáznak majd. Nagy Ervin írása.
Miért kellene elfogadnunk, hogy vallási jelképet és politikai üzenetet nem lehet a focipályákon viselni, ám a „szivárványzászló” ott lehet? Ha nem értünk egyet a genderideológia céljaival, akkor engedtessék meg nekünk: nem akarjuk ott látni a szimbólumokat sem! De vajon mi okunk lenne tapsolni annak, hogy az angol labdarúgók (és ki tudja, kik még?) letérdelnek a kezdősípszó előtt?
Biztosan kínos lehet egy brit rabszolgatartó ükunokájaként egy részvénytársaságban tenni a semmit, miközben dől a pénz, de ez nem a mi gondunk.
Mégis, aki ezeket a kérdéseket feszegeti, azt kiközösítik, ellehetetlenítik, rosszabb esetben szellemileg meglincselik.
A trükk az, hogy a Black Lives Matter (BLM) mozgalom célja és a genderpropaganda nem politikai, hanem társadalmi problémaként lett a tömegkultúrán, így a sporton keresztül felhangolva – azaz vitatni nem lehet.
Pontosabban nem engedik, így legalábbis nem érdemes.
Túl vagyunk a választásokon. Gondolnánk, hogy nyugodtabb, politikamentesebb világ köszönt reánk. Itt a labdarúgó EB! Várjuk a németországi tornát, várjuk a jó focit és a magyarok remek szereplését.
Ám vannak, akik szivárványzászlók lobogtatásával, és vannak, akik a térdepelés gyakorlásával készülnek a meccsekre.
Ismét előbújtak azok, akik szeretnék letolni a kizárólagosnak tartott véleményüket a tévé előtt ülő milliók torkán.
De persze – hála Istennek – hangolódik a gyanútlan többség is; ők „csak” gólt akarnak látni. (A nélkülözhetetlen jó kapusok védelmében tegyük hozzá: olyanok is akadnak azért, akik annak drukkolnak, hogy csapatuk hálóőre „lehúzza a rolót”.) Őket zavarni fogja, hogy ismét két olyan politikai vírus fertőzi meg a futballpályák egészséges versenyszellemű világát, amelyek nem tűrnek mást maguk mellett. Az egyik a BLM-mozgalom, a másik pedig az a genderideológia, amely a természet törvényeivel szemben álló antropológiai forradalmat hirdeti.
De miről is beszélünk?
Az a hír járja, hogy Münchenben ismét szivárványos színekbe öltözik a stadion, illetve a német szervezők más módon is arra készülnek, hogy utat engedjenek a genderideológiának.
A szivárvány egyébiránt bibliai jelkép, ami az ember és az Isten közti kapcsolatot szimbolizálja, „csak” a progresszívek ellopták ezt is!
Az pedig garantált, hogy az angolok mellett több válogatott is le fog térdelni az első sípszó előtt.
Milyen bomlott agyú lebonyolítók azok, akik előre jelzik, hogy sem politikai, sem pedig vallási jelképet nem tűrnek meg a pályán, ám az LMBTQ-jogok kiterjesztésének ügye és a BLM-mozgalom mondanivalója jöhet?
Kereszt nem lóghat a nyakadban, a trikódra nem írhatod fel, hogy „no gender” vagy „no migration”, mert megbüntet a sóhivatal, ám a pályatartozékok szivárványszínben pompáznak majd.
A ’68-as szélsőbalos generáció mondanivalója és a velük vitatkozva együttműködő neoliberális politikusok elitista álláspontja mára összeért. Szerintük ugyanis az emberek nem tudják maguktól eldönteni, hogy mi a jó nekik; hogy mi a helyes.
Így rá kell őket „ébreszteni” (woke).
Ehhez pedig a leghatékonyabb eszköz a (tömeg)kultúra. Ide kell beszivárogni, ezeket a területeket kell megszállni, és itt kell propagandát kifejteni. (Lenin után szabadon – lásd „Mi a teendő?” című felforgatókönyv!)
A tömegkultúra része pedig a sport. Így a legnépszerűbb, a tévén keresztül százmilliókhoz eljutó sportágakat kell propagandával megtölteni.
Ezért lesz szivárványzászló és ezért fognak letérdelni némely válogatottak játékosai.
Pedig valójában két politika áll egymás ellenében. A progresszívekkel szemben van egy másik világlátás, egy homlokegyenest ellenkező attitűd. E szerint a múlt szervesen összefügg a jelennel, amiben az a helyes, ha a kipróbált morális elveket követjük, ha óvó szándékkal tekintünk hagyományainkra, és mindezt továbbadjuk a következő generációnak. Azaz nem kérdőjelezzük meg a család hagyományos fogalmát, a férfi és a nő közötti teremtett különbségeket, illetve nem szégyenkezünk olyan múltbéli dolgok miatt, amikhez semmi közünk nincs.
Egyáltalán! Nem gondoljuk, hogy a technikai fejlődés egyben morális haladás is, így nem akarjuk a múltat a ma divatos álláspontok szerint meg-, illetve elítélni.
A két nézőpont közötti különbség valójában politikai különbség, így a haladárok és a konzervatívok közötti kultúrharc végül politikai harc lesz, ami a korszellemről szól.
A kérdést azonban a baloldallal összebútorozott kortárs liberálisok elitista módon kezelik, azaz nem akarnak vitát nyitni róla.
Inkább leuralják a tömegkultúrát és annak hatékony eszközeivel átkeretezik a vitát. Így az LMBTQ-jogok propagálásáról szóló disputát. Azt sugallják ugyanis, hogy fontos társadalmi kérdésről, illetve vitathatatlan alapvető emberi jogokról van szó, ahol politikai vitának helye nincs. Aki pedig ezen „jogok” ellen szól, az „szélsőséges” vagy „homofób”, így ki kell közösíteni Európából.
Pedig az LMBTQ-jogok mellett és ellen is lehet érvelni. Ezt a lehetőséget, pontosabban az ellene érvelés jogosságát vonja kétségbe a tömegkultúrát uraló progresszív „hálózat”, amely ráadásul nem a nép által választott politikai szereplő, azaz antidemokratikus szerveződés.
Jogosan teszi fel a költői kérdést Václav Klaus „A szabadság hullámvasútjain” című írásában, hogy miért van az, hogy az LMBTQ-jogokról, illetve azok propagálásáról nem lehet politikai vitákat folytatni, hogy olyan kulturális–politikai csoportok, NGO-k döntik el a „helyes választ”, akikre soha sehol senki nem szavazott?
Pedig éppen ennek ellenkezőjét kívánná meg a demokrácia!
Frank Füredi a „Célkeresztben a határok” című könyvében írja: „A nyugati kultúrában a nyitottság eleve minden feltétel nélküli erénynek számít. Kulturális tekintély dolgában még az intim szféra sérthetetlenségét is felülmúlja.” Ez pedig nem helyes, ahogy az sem, ha egy felnőtt ember magánügyébe – hogy kit és milyen módon szeret – beleszólunk.
Az intimszféráról politikai vitát nem lehet folytatni, a gyermekek jogairól és a nemzeti önrendelkezésről azonban igen.
Európa korszelleme ma a végtelen, ám ostoba és üres nyitottságra áhítozik. Arra a nyitottságra, ami nem más, mint határnélküliség.
Ez azonban nem a kalandvágyó és kíváncsi ember jellemző magatartása, hanem a progresszióból a nihilizmusba zuhanó életstílus sajátossága.
A határtalanság eszméje végső soron lebontja a nemzeti közösségeket és szétszakítja a hagyományos család fogalmát.
A Willkommenskultur és a szivárványzászló jelképezte genderideológia megszünteti a földrajzi határokat, és feloldja a férfi és a nő közötti választóvonalat. A következmény tragikus. Földrajzi határok nélkül megszűnik az európai ember létbiztonsága, a jelképes határok elpusztításával pedig átlépjük a normalitás mezsgyéjét.
Szükségünk van határokra. Biztonságot adnak, segítenek tájékozódni a világban és nem utolsósorban határok nélkül nincs morál sem. Kulturális határaink őrzik és óvják hagyományainkat, segítenek embernek maradni embertelen időkben is.
Határok között van szabadság, ám határok nélkül csak szabadosság és nihil lehet az osztályrészünk.
A határnélküliség eszméje olyan ideológiává vált, ami az élet minden területére beszivárgott: lebontja a biztonságot nyújtó „falakat” a nemzetállamok, a felnőttek és a gyerekek, a férfiak és a nők, valamint a köz- és a magánszféra között. Elhomályosulnak a földrajzi és jelképes határok, így identitásválság alakul ki – írja Frank Füredi.
A haladárok viszont nem akarnak arról vitatkozni, hogy ez a cél valóban helyes cél-e. Ezért lesznek szivárványzászlók Münchenben, ezért fognak térdelni a focisták.
A határnélküliség korszelleme elérte Közép-Európát és Magyarországot is. Fel kell venni a kesztyűt, mert ebben a térségben mi még tudjuk azt, hogy a földrajzi határok eltörlésével biztonságos életünk illan el, a szellemi és biológiai határok eltüntetése pedig a normalitást szünteti meg.
Ezt a tudást kell átadnunk Nyugat-Európának. Van nekik mit tanulni tőlünk.
Borítókép: A magyar válogatott nem térdelt
Forrás: Youtube / Mandiner
