I. László királyt 1192-ben június 27-én avatták szentté.
Életében vitéz herceg, jó testvér, keménykezű törvényhozó volt, holta után csatabárdos szent lett, népmondáink legnépszerűbb, legszeretettebb koronás hősalakja Mátyás király előtt. Szakrális szempontból nézve élete és utóélete páratlan egységet alkot: egyetlen uralkodónk, aki szentet avató király és szentté avatott király lett.
László 1040 körül született a Lengyel Királyságban. Apja I. Béla magyar király, anyja pedig a Piast-dinasztiából származó Richeza lengyel hercegnő volt. Bélának és feleségének összesen hét gyermeke született – László volt a másodszülött.
Életének első éveit lengyel földön töltötte, ahová apja 1030-ban költözött, miután száműzték Magyarországról.
Az első lengyel krónikaíró, Gallus Anonymus szerint majdnem lengyellé vált, hiszen lengyel szokásokat vett fel. Lengyelországból 1048 táján tért haza apja családjával.
Béla megkapta a hercegséget, ami az ország egyharmadát jelentette. László részt vett I. András király fia, az akkor még gyermek Salamon herceg megkoronázásán, amelyhez atyja és bátyja mellett ő is a beleegyezését adta.
I. Béla király halála után Géza és László hercegek elismerték unokatestvérüket, Salamont törvényes királynak, akivel a következő évtizedben jó kapcsolatuk volt. Az ismert történet a kun által elrabolt leánnyal ebből a korszakból származik. A kapcsolat az 1070-es években romlott meg, és a hercegek fellázadtak Salamon ellen.
A trónt Géza 1074-ben szerezte meg, de az ország nyugati határvidékén Salamon uralkodott tovább.
Ebben az időben László volt Géza legfőbb tanácsadója.
Géza halála után hívei László mellé álltak, és őt tették meg királynak. Salamon IV. Henrik segítségével ellenállt; László az invesztitúraharcban IV. Henrik ellenfeleit támogatta. Salamon 1081-ben lemondott, de utána mégis megpróbálta visszaszerezni a koronát. Emiatt László bebörtönözte, ám két évvel később a szentté avatások alkalmával szabadon engedte.
A sorozatos belviszályok után Lászlónak helyre kellett állítania a közbiztonságot, a lopást és rablást csonkítással vagy halállal büntette.
1091-ben elfoglalta Horvátország legnagyobb részét, ami a középkori Magyar Királyság terjeszkedésének kezdetét jelentette.
Keleten legyőzte a kunokat és a besenyőket, amivel a keleti határokat 150 évre bebiztosította. Az utolsó években éppen a horvát hódítás miatt romlott meg a kapcsolata a Szentszékkel, mert a pápa a saját hűbérbirtokának tekintette a megszerzett horvát területet, de ezt László nem ismerte el.
A legendák kegyes lovagkirályként mutatják be Lászlót, mint a késő lovagkori lovagi eszmény megtestesítőjét.
A források szerint László erős, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Nagy testi erejét még ötvenéves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében a fokozatosan vált nagyon népszerűvé. A lovagkirályt kiemelkedő fizikai adottságai miatt nevezik Isten atlétájának is.
A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában III. Celesztin pápa jóváhagyásával szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének.
Népszerű szent Magyarországon és a környező országokban, sok templomnak ő a védőszentje.
1083-ban szentté avattatta az államalapító István királyt, valamint annak fiát, Imre herceget, Gellért püspököt és két zobori remetét, Andrást és Benedeket.
A szentté avatott László királyhoz több, a mai napig is fennmaradt ereklye és tárgyi emlék köthető.
Ilyen például a győri bazilikában található Szent László-herma, továbbá jobbja, amit a dubrovniki ferences kolostorban őriznek.
Borítókép: Szent László király bronzból készült lovasszobra a nagyváradi várban
Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt
