Szentesi Zöldi László: Magyarozás

Újra és újra belegázolni a közös mezőbe a dudvás csizmával – ezt pont nem a parasztok csinálják. Hanem ti, kedves Geszti Péter.

„Nem tartozom azok közé, akik érdemi dolgokat mondhatnának Geszti Péterről. Hogy az ő hangján szólalt meg Mézga Aladár, az biztos. Rémlik egy dala is, de annak a zenéjét részben az LGT írta, és egyébként is, amikor Geszti felfedezte magában a rappert, önmegvalósítására – fájdalom – már nem jutott elég figyelmünk. Tény, hogy Gesztinek máig akadnak rajongói, vagy azért, mert élnek-halnak a kínosan csikorgó kínrímekért, vagy másért – mindegy is, ennek a cikknek csak ürügye Geszti, nem fontos, momentán éppen mihez nem ért.”-  írja Szentesi Zöldi László újságíró Magyar Nemzetben megjelent véleménycikkében, melynek apropója, hogy Geszti Péter Pataky Attilába törölte a lábát és a magyarokat is kifigurázta egy a héten megjelent Facebook-bejegyzésében.

„Mai cikkünk ugyanis a magyarozásról szól. Arról a belső késztetésről, hogy időnként muszáj valami roppant humorosat mondani a nemzeti kegytárgyakról, szimbólumokról, sikerekről, emlékekről, alakokról. Ennek a megszólalásnak mindig metszően gúnyos a hangja, utólag persze, amikor felháborodnak a sértettek, a sértegetők ügyesen letagadják, hogy ők provokáltak volna.

Nem, nem, ők csak a szabad véleménynyilvánítással éltek, egyébként is, mindent szabad, ami másnak nem fáj, azonban ami a nemzeti oldalnak fáj, az ugye nincs, nem létezik – ebből állna a liberális egyszeregy.

Budapesten hosszú nemzedékek óta felbukkan a kabarészínpadon a buta paraszt,

aki ugye vidékről jön, hülye, mint a tök, nyelvjárásban beszél, csajla kalapot hord (utánanézni, mi az…), azonkívül előítéletes barom, aki csakis a szántáshoz-vetéshez ért, olyan szerencsétlen.

Nem úgy, mint a felvilágosult nézők, hallgatók, akik ugye átlátnak a szitán, és könnyesre röhögik magukat azon, hogy feljött a paraszt Pestre, és nem tudja, merre jár a villamos.

Ebbe a nemes kabaréhagyományba illeszkedett már a századfordulón egy sereg orfeumi sztár, aztán persze Hofi is, különösen 1990 után, amikor már se vicces nem volt, se eredeti, a rendszerváltás után pedig valósággal elárasztottak minket a gyalázatos produkciók.

Ehhez csatlakozott most Geszti Péter is, aki előre megfontolt szándékkal nekiment a magyar emlékezetnek, gúnyt űzve a Gesta Hungarorumból éppúgy, mint Szent Istvánból vagy a honfoglalásból.

A rendszerváltás óta azt műveli a két politikai oldal, hogy az egyik sért, a másik viszontsért, aztán nincs megegyezés, halad tovább a karaván. Azonban vidéki, magyar, keresztyén emberként eleget kapott már az ember ahhoz, hogy edzettnek mondja magát.

Mégis: annyi víz lefolyt már a Dunán, hogy a legújabb keletű baloldali provoká­ciók meg sem érintik az önérzetünket. Ezt a cikket tehát nem azért írtuk, hogy visszautasítsuk Geszti agymenéseit (hiszen mindenki csak annyit nyújt, amennyire képes), hanem hogy eligazítsuk legfőbb tévedésében.

Az igazság ugyanis a következő: Magyarországon azért is van újra és újra kétharmad, mert a többség szerint a közéleti és kulturális kínálatból benneteket egyszerűen nem lehet választani. Nem lehet olyanokra bízni az állam jövőjét, akiknek magával az állammal is gondjuk van. Akik nem azért dolgoznak, hogy az emberek büszkék legyenek a hazájukra, a közösségeikre, a hitükre, a múltjukra és legfőképpen önmagukra.

Az ilyen ember örökké kívülálló, és a választópolgárok többsége tudja és érzi, hogy nálatok nincs nemzeti minimum. Amíg ezen a magatartáson a hazai baloldal nem változtat, kisebbségben lesz. Nemcsak nemzeti jelképekről, magyar egységről szól az életünk, elismerem, de újra és újra belegázolni a közös mezőbe a dudvás csizmával – ezt pont nem a parasztok csinálják. Hanem ti, kedves Geszti Péter.

Mi pedig hadd mondjuk el újra: 2024-ben ez már nagyon kevés, teljesen haszontalan úgy tenni, mintha 1990-ben lennénk. És még egy apróság: azt tudod, hogy a magyarellenesség is gyalázatos sovinizmus? Gondoltam, szólok.” – írja Szentesi Zöldi László publicisztikájában.

De, hogy értsük is, mire reagált Szentesi Zöldi László, változtatás nélkül közöljük Geszti Péter Pataky Attilán és a magyar történelmen gúnyolódó Facebook-bejegyzését is:

„Olvasom iparági kollégám, Pataky Attila visszaemlékezéseit, miszerint ő hatvanháromezer éve született a paleolitikum idején, több életet is leélt, járt a saját sírjánál, és gyakran elviszik az ufók. Irigylem ezekért a mozgalmas életekért, de felhívom figyelmét, hogy én nemcsak „Álmodtam egy világot magamnak”, hanem tárgyi bizonyítékkal is tudok szolgálni korábbi életeim és párhuzamos valóságaim kapcsán – lásd a mellékelt képet!

Máig jól emlékszem például a honfoglalásra, amikor ez készült. Délután öt körül lovagoltunk be törzsemmel – Vereckénél. Szoros volt. Mármint a verseny a többi törzzsel, hogy ki hol foglaljon aztán magának telket. Az ingatlan már akkor is nagy biznisz volt, főleg belterületen, csodaszarvassal, közművel. A Nyék, Megyer, Keszi, Gyarmat, Tarján, Kér, Jenő, Kabar törzsek mellett nekünk is jutott némi gyepü, lapu, gongyola. Mint az köztudomású, a Geszt törzs emlékét hordozza ma is Geszt település neve. Megjegyzem, a geszt amúgy a faanyag legértékesebb része, majdnem oly kemény, mint az őszinte rakenroll. A szíjács és a bél között található, anyagát a fa elhalt sejtjei alkotják. Élettartama nagyjából tízszerese a szíjácsénak, lélekvándorláshoz kiváló alapanyag.

Ami a tényeket illeti, az is közismert, hogy Anonymus a mi leírásaink alapján készítette el historikus művét „A magyarok viselt dolgairól” – Geszti Hungarorum címmel, bár én javasoltam neki egy másik címet, amit jobban lehet énekelni. Ez így szólt (volna): Minden jót, Szkítia! Amúgy a képen mögöttem jó öcsém, Àlmos látható éppen èbren, akinél senki nem tudta jobban puhítani a húst nyereg alatt. Ez később a tartárjárás idején nagyon jól jött volna, mert a tartárok nem adtak enni senkinek. A mongolok skótok lennének?

Na, de vissza 895 szép tavaszi délutánjára! Öcsémmel jól megvoltunk kezdetben, menet közben bevezettük a kettős fejedelemséget, én lettem a kende, ő a gyula. Vagyis ő foglalkozott a hadügyekkel és a rezsivel, én meg a propagandával, amit a szakralitás kaftánjába öltöztettünk, és amikor kilovagoltunk a pusztába, mindig szólt a Pogány Induló. Nem volt olcsó mulatság, főleg a tűzijáték, de szerette a nép, ezért nem bánta, hogy a kalandozásokkor rabolt vagyon később elveszítette törzspénz jellegét. A régi szép idők! Csak hát utána jött Géza, Pista meg a keresztények, oszt jól elrontották a bulit. Én jobbnak láttam illegalitásba vonulni, mert sok volt a rovásírásomon, öcsém pedig Koppányra magyarosított, de aztán elvesztette a fejét. Meg a kezét. Meg a lábát. Na, ennyit mára a legendás házibulikról, Attila! A többi bizonyítékot is hozom hamarosan a Geszti Sixty Aréna koncerten, januárban.”