Miért fontos, egyáltalán fontos-e egy születésnap? Mire jó? Szomorkodjunk-e, hogy megint egy évvel öregebbek lettünk, vagy örvendezzünk azon, hogy még egy évvel tovább léteztünk? Csak egy embernek lehet születésnapja, vagy egy egész nemzetnek is? Úgy gondolom, utóbbinak csak akkor, ha hozzánk hasonlóan lelke van.
Lélek nélkül olyan lehet az ember, mint akin lobotómiát végeztek. Mozgó, lélegző, de önálló életre alkalmatlan üres porhüvely. Létezik, de csak van.
Egy nemzetet is lelkülete különböztet meg a néptől. A nép van, de hiányzik belőle mindaz, ami miatt érdemes léteznie. Ezért több, sokkal több egy nemzet a népnél.
Magyarország születésnapján, Szent István napján Vörösmarty Mihály Szózatának egy mondata motoszkál a fejemben: „Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Pedig arra, hogy több mint 1100 év után is él, bizony a szláv és germán tenger közepén, a semminél is kevesebb volt az esélyünk. Csakhogy a mi nemzetünknek lelke van és szent királyunknak hála olyan védelmező áll mellettünk és felettünk, akinek fia az egész világot váltotta meg.
Ezért sikerült megtartanunk lelkünket, miközben Európa nemzetei, sőt Amerika is lassanként elveszítette azt, nemzetből néppé szegényedett és a sorvadás itt még nem állt meg. Ha egy embercsoport már csak nép, elveszíti az önfenntartás, önvédelem képességét és előbb alávetetté válik, majd lassanként el is tűnik a történelem süllyesztőjében.
Mondják, ha két magyar összeül, háromfélét akar és ez talán igaz is. De igaz az is, hogy a lélekkel bíró nemzet fiai és leányai a baj idején képesek a közös cselekvésre, félre tudják tenni ellentéteiket, mert számukra fontos, létező dolog a nemzet. Még azok számára is, akiket kilel a hideg, ha azt hallják, hogy „szent”. Azok is, akik istentagadók, akik számára szitokszó a kereszténység, mert ha mélyen is, de kiírthatatlanul bennük él a nemzeti lelkület.
De mi is a magyar nemzet lelkének alapja? Sokfélék vagyunk, hát mi lehet bennünk a közös? Úgy gondolom, a határtalan szabadságvágy. A génjeinkben hordozzuk, mi vagyunk a széles puszták büszke népe, ahogy az István a király rockoperában a regősök dalolják. Egyszerre voltunk és maradtunk szabadok és a Teremtőnek magunkat alárendelő keresztények.
A történelem népeket elsöprő viharait – ebben egészen biztos vagyok – Nagyboldogasszony kegyéból vészeltük át, voltunk és maradtunk Regnum Marianum, Mária országa. Másként hogyan magyarázhatjuk, hogy sem a tatárok, sem a törökök, sem a labancok pusztításai, sem az országunkat megnyomorító, feldaraboló nyugati hatalmak, sem pedig a vörösök uralma nem volt képes elpusztítani minket. Mekkora volt az esély a megmaradásunkra?
Szent István nem csak országot, de nemzetet is alapított, azaz lelket adott a magyarságnak. Az is csoda, hogy a pusztító támadások, a magyarságot tizedelő harcok után a betelepülő idegenek hamarosan igaz magyarokká váltak. Nem egyszer, a történelem folyamán számtalanszor. Svábok, oláhok, zsidók, cigányok – sokszor megőrizve identitásukat – mind magyarrá is lettek. Ez meg hogyan történhetett?
Nincs rá racionális magyarázat, csakis egy felsőbb hatalom akarata alakíthatta így. Szent István döntése, hogy az országot Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta, a mai napig megőrzött minket, megóvta a nemzetet, nem hagyta elveszni lelkünket.
Ennél nagyobb születésnapi ajándékot senki sem kaphat.
Ámen.
Szerző: Ifj. Tóth György
Fotó: Pixabay
