Drága polgártársak! Aki a maga részéről nem kooperál, annak sajnos nem sok jogalapja van a „pintérsándorozásra” – ugye?
Gázolás a síneken, jól működő, tilosat jelző fénysorompó (és félsorompó) mellett – „gyalázatos, hogy már megint újabb vonalon késnek a vonatok, távozzon a miniszterelnök!”. Nem nő kellő ütemben a várható élettartam – „mocskos Fidesz, és ha már kommentelek, akkor:
Péter, légyszi tegyél valamit a kötelező szűrővizsgálatok ellen is, engem ugyan nem fog ilyenre kényszeríteni a diktatúra!”.
Egyre gyalázatosabban teljesítenek a nyolcadikosok szövegértésből – „jellemző! oktatási minisztériumot, de rögtön! egyidejűleg pedig követeljük vissza a gyerekek kezébe az okostelefont tanítási idő alatt is, mert bár az irigyelt Hollandiában például a fókuszáltság és a koncentrálóképesség javulását tapasztalták a tilalmat alkalmazó középiskolákban, de ilyen híreket és tanulmányokat nem olvasunk, nem értelmezünk, csak monomániásan hajtogatjuk, hogy magyarórán is a digitális nevelés az első!”.
Tényleg bámulatos, milyen elánnal szereti lengetni a magyar a bezzegnyugati mércét, amikor elvárásokat támaszt, és milyen masszív arányban veszíti azt szem elől, ha a saját hozzáállásáról van szó.
Az Eurostat legutóbbi kimutatása szerint 2022-ben (ahogy a korábbi években is) EU-szerte Magyarországon halt meg arányaiban a legtöbb ember vasúti balesetben – összesen 75 fő;
ebből nulla utas, két vasúti dolgozó, viszont 44 olyan ember, akik (nem öngyilkossági céllal) illetéktelenül tartózkodtak a síneken vagy azok közvetlen közelében
(ideértve a fülhallgatóval a fülükben átszaladgálókat vagy a mozdony tetején szelfiző fiatalt), valamint 29 fő, akiket vasúti átjáróban ütött el a vonat (lásd az elmúlt hétfő baleseteit, vagy például a minapi ügyészségi vádiratot egy februári esettel kapcsolatban, amikor egy kisteherautó sofőrje – mellette édesanyjával és kiskorú gyermekével – lassítás nélkül hajtott egy személyvonat elé, miközben a fénysorompó pirosan villogott; ők szerencsére mind túlélték).
Még csak azt se lehet mondani, hogy az állam is hibás, mert nem tesz minden átjáróba (fél)sorompót is a fényjelzés mellé:
évente több mint 800 csapórudat törnek le különböző járművekkel, mert útban vannak, amikor a közúthasználó épp SIET.
Magam is örülnék, ha több vonat suhanna kétszázzal-háromszázzal a magyar tájakon – na de ilyen közlekedési morál mellett még egy szolid FLIRT is kész kivégzőeszköz. Folyhatna ütemesebben a járműbeszerzés is – de mennyire költséghatékony azonnali segítség lenne, ha legalább a meglévő gördülőállomány közlekedését nem akadályoznák a vakmerő sofőrök (illetve olykor biciklisek és gyalogosok), megvalósítva a közérdekű üzem megzavarásának vétségét.
„Az elmúlt 16 évben nem történt a vasút hibájából halálos kimenetelű baleset vasúti átjáróban” – mutatott rá a MÁV most is, augusztus 11-én, külön felhívva a figyelmet a vasúti átjárós balesetek újbóli sokasodására; azóta Kismórágytól Balatonszemesen át Ceglédig sorra könyvelhettük el az újabb és újabb áldozatokat.
Valamint az újabb mozdonyvezetőket, akik mehetnek a trauma utáni intervenciós terápiára.
A különböző balesetek miatt hol a Bátaszék–Dombóvár vonalon szünetelt a forgalom (az ütközéskor ki is siklott a Bzmot), hol a Budapest–Debrecen–Záhony és a Budapest–Cegléd–Szeged vonalon kellett lezárni egy vágányt, hol a dél-balatoni szakaszon számolhattak a nyaralók (több ízben is) többórás menetidő-hosszabbodással; de hasonló fennakadások voltak a Budapest–Székesfehérvár–Tapolca vonalon és Vác–Szob felé is.
Tényleg meg kéne próbálni, kísérletképpen, hogy csak egyetlen hónapig minden közúthasználó körültekintően közelíti meg a vasúti síneket, ideiglenesen felhagyva a „még átérek” stratégia alkalmazásával.
Hátha egy efféle polgári engedelmességi mozgalommal már önmagában érezhető változást lehetne kivívni.
És akkor már továbbvihetnénk ezt a kísérletet más ágazatokra is, beleértve az egészségügyet (nem mintha a KRESZ betartása ne vonná maga után a várható élettartam emelkedését és műtéti kapacitások felszabadulását). Bár a számok némileg javulnak, az Európai Unión belül még mindig Magyarországon halnak meg legtöbben az egyébként lassan kifejlődő vastagbélrákban – egyidejűleg pedig a vizsgált országok közül Magyarországon vesznek részt a legkevesebben a vonatkozó szűrésen.
Miközben azon sóhajtozik a magyar, hogy a cseh állam bezzeg többet költ egészségügyre, arra nem figyelünk fel, hogy a cseh nő bezzeg rászánja magát, és elfárad a méhnyakrákszűrésre.
Az áhítozva csodált skandinávoknál 80 százalék körüli arányban tesznek eleget a polgárok a felszólításnak és nézetik meg magukat rendszeresen; talán érdemes lenne kipróbálni, mit tudna a magyar egészségügy akkor, ha a betegoldalról biztosított lenne az ilyen szintű odafigyelés.
Az nem a legjobb ellenérv, hogy ne vicceljünk, időpontot se kap az ember az orvoshoz, plusz fájdalmas a vizsgálat és egyébként is, rozsdásak a kórházban a csövek: az elmúlt hónapokban a vastagbélszűrési program keretében kétszázezer embernek postázták ki az otthoni önmintavételhez és a visszaküldéshez szükséges csomagot, abban a reményben, hogy nagyjából kétharmaduk él is majd a kényelmes, diszkrét és természetesen ingyenes lehetőséggel –
végül azonban mindössze 40 százalék küldött be mintát.
Még csak meg se kellett közelíteni egyetlen egészségügyi intézményt se, kvázi nullahuszonnégyben bármikor el lehetett intézni a procedúrát, de nem.
Elismerem, hogy akad kedvesebb elfoglaltság is, mint a vécécsészénél bíbelődni – a sokak által még ebéd közben is görgetett Facebook-posztok alá hányós-székletes emodzsikat nyomogatni például mennyivel gusztusosabb! –, de azért valljuk be: végszükség esetén, jobb híján a páciens tud vécépapírt vinni magával a kórházba, az állam viszont nemigen tud székletmintát prezentálni a polgárai helyett.
Aki a maga részéről nem kooperál, annak sajnos nem sok jogalapja van a pintérsándorozásra.
De hasonlóképpen rossz helyen keresgél, aki a tanév elején azt a feladatot adja a szülőknek, hogy jelentgessék az interneten, ha valamely iskola küllemével és/vagy felszereltségével gondok akadnak. A kompetenciamérések eredményei pontosan mutatják, mennyire sokadrangú kérdés ez más tényezőkhöz képest: a legjobb eredményeket gyakran épp a legrosszabb állapotú iskolák szállítják – ezen intézmények között ugyanis felülreprezentáltak a budapesti gimnáziumok.
Akár 200-250 pontot is rávernek a kitűnő állapotú iskolák országos átlagára.
A nyelvi labor megléte szintén irrelevánsnak tűnik a diákok angoltudása szempontjából – ezzel szemben az a tanuló, akinek vannak otthon saját könyvei, nyelvből és matekból átlagosan nagyjából 150 ponttal, szövegértésből pedig a 10. osztályra már 200 ponttal pipálja le azt, akinek nincsenek.
Egy kompetens ellenzéki politikus ezért bizonyosan nem az iskola vakolatát fotóztatná az anyukákkal, hanem minden erejével az otthoni olvasást népszerűsítené –
de mivel pillanatnyilag ilyen kompetens kihívó nincs a láthatáron, tág tere nyílik a kormánynak és bármely mecénásnak arra, hogy maga lépjen az ügy érdekében. Nem kizárt, hogy egy-egy jobbfajta Kaland–Játék–Kockázat típusú interaktív kapudrog akár a TikTokkal szemben is izgalmas alternatívává tehetné itt-ott a szabadidős olvasást; de bizonyosan bármely szakértő elő tudna rukkolni jobbnál jobb javaslatokkal.
Végső soron azonban itt is a polgárnak kellene odatennie magát: ha a magyarok bő fele helyett szűk kétharmada olvasna el évente legalább egyetlen kicsinyke könyvet és mutatna ezáltal példát, már utol is érnénk ezen a téren Ausztriát.
Semeddig nem kell várni, akár azonnal ki lehetne ezt is próbálni.
Kiemelt kép: Pixabay
