A válaszadásnál bizony szorít a cipő.

Manapság szinte megkérdőjelezhetetlen az a dogma, miszerint a fejlődés nélkülözhetetlen. Fejlődésnek kell lennie minden téren. A lényeg a változás. Új vágyakat ébresztenek és váltanak valóra. A jelszó a növekedés, a nagyobb jólét, szélesebb tudás, több élvezet, hosszabb (talán végtelen?) földi élet. Egykor a „növekedés határait” emlegettük. Úgy tűnik, ma már rég túlléptek ezen.

„Rajta kell tartanunk a szemünket a mérnökökön, mert varrógéppel kezdik, végül aztán atombomba lesz belőle.” Marcel Pagnol megdöbbent volna, ha tudja, hogy mennyire igaza van. Főként azért, mert megállapítása a gazdasági és társadalmi élet oly sok területére érvényes. A mezőgazdászokat is szemmel kellene tartanunk, ők a ház mögött egy trágyadombbal indítanak, aztán a nitrátoknál kötnek ki. Az orvosok kezdetben penicillinnel kísérleteznek, majd eljutnak a klónokig, az asszisztált öngyilkosságig, az eutanáziáig, a transzhumanizmusig. „Ez aztán a fejlődés” – sóhajt fel Pagnol.

Én ebben nem vagyok olyan biztos!

A fejlődés azt jelenti, hogy úton vagyunk valami jobb felé, az igazi fejlődés nagyobb jót teremt. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi számít jónak – és itt bizony szorít a cipő. A relativizmusban, ahol a szubjektivitás uralkodik, csak keveseket foglalkoztat az objektív jó (a közösség és az egyén számára egyaránt jó) értelme, és az az akarat, hogy megpróbáljunk afelé haladni. Manapság a fejlődés egyenlő az újdonsággal, a lehetőséggel, hogy a legőrültebb vágyaink is teljesülhetnek, s annak szándékával, hogy megszabaduljunk a valóság korlátaitól.

Ez utóbbi a transzhumanisták terepe, akik egy „jobb” embert és „jobb” életet ígérnek nekünk. Lebegtetik a halál legyőzésének reményét, amelyet a semmibe való zuhanásnak tekintenek. Hány derék embernek az a sziklaszilárd meggyőződése, hogy az a haladás csúcsa, ha a halált néhány évvel késleltetik?

969 évig élni, mint Matuzsálem, 500 gyermeket nemzeni, mint Noé – micsoda fejlődés! Képzeljük csak el, az állítólag már amúgy is túlnépesedett és túlságosan kizsákmányolt bolygónkat milliárdnyi, ifjúságmániában szenvedő idős ember terheli, akiket a kizsigerelt fiatalok kisebbsége tart el. Egy álom, nem is kérdés. Milyen mértékben kell gyűlölni az embereket ahhoz, hogy ilyen jövőt ígérjenek nekik?

Ha ez nem maga a pokol, akkor is nagyon hasonlít rá. Ezzel nem a halált, hanem az életet, az örömöt és a reményt győzzük le.

Ahhoz, hogy újra felfedezzük a földi élet értelmét, ismernünk kell a célját, és el kell fogadnunk a végét. A cél az Istennel való élet; a vég a halál, a halál, amely nem mindennek és mindenkinek a vége, hanem a szükséges, de kétségtelenül félelmetes átmenet az Úrhoz. A halál, amely lehetővé teszi számunkra, hogy egy korlátokkal rendelkező testben leélt véges életből egy átváltoztatott testben örök életre keljünk. A „jobb” életet, a belső békét, az életörömöt nem a transzhumanizmusban és annak fantáziáiban találjuk meg, hanem Istennél.

Az igazi boldogság nem a végtelen földi élet, az igazi boldogság az élet végső célja. Akinek van célja, annak értelmet nyer az élete, és előre akar haladni. Mi tehát a valódi fejlődés?

Elindulni az igazi jóság útján, közelebb kerülni az igazsághoz, erősíteni a reményünket, elmélyíteni a hitünket, elindulni a nagyobb igazságosság felé, keresni a békét, egyre jobban szeretni, és felkészülni az Úrral való nagy találkozásra. Itt nem „jobbulásról, tökéletesedésről” van szó, hanem arról, hogy „beteljesedő” életet éljünk, vagyis egyre inkább a jó felé haladjunk, hogy saját emberségünkből minél többet tegyünk önmagunkért, másokért és Istenért, Jézus parancsa szerint.

Hogy mi a valódi fejlődés? Növekedés a szentségben.

zarandok.ma

Kiemelt kép: Pixabay