A riporter, műsorvezető, filmrendező saját szabadulástörténetéről is mesél az új filmje kapcsán. Farkas Anita interjúja.

Brutálisan indul, hogy aztán megható szabadulástörténetté kerekedve mindenkinek reményt adjon Till Attila új filmje. Az És mi van Tomival? egyszerre beszél az alkoholfüggőség bugyrairól, az érintettek és a hozzátartozók pokoljárásáról és arról, hogy nincs az a sötét, ahova ne sütne be néha a nap.

Az első tizenöt perc a piásan hazaérkező családfő brutális testi-lelki zúzásával hátborzongatóan hiteles, sajnos tapasztalatból mondom.

Nagyon érdekes, mert bárki, aki eddig megnézte a filmet, valamelyik részletében talált hasonló személyes érintettséget. Aki meg még nem látta, annak szintén az az első reakciója, hogy biztosan nem hagyja ki, mert akár maga, akár a környezete révén köze van a témához. Ahogy egyre többet és többekkel beszélgetek róla, sokszor nagyon mélyről bugyognak fel a piával kapcsolatos történetek barátokról, testvérekről, szülőkről, minimum egy nagybácsiról, aki minden családi ebéden alaposan betermelt. És a nyomában persze rögtön előtörnek a fájdalmak is. Az alkoholizmus ugyanis nem csak annak trauma, aki iszik, és vagy megküzd ezzel a függőségével, vagy előbb tönkremegy bele, aztán belehal, és akkor a részéről szépen be is van fejezve a dolog.

A családtagok, az időközben felnőtt gyerekek egy életen át cipelik magukkal, magukban a közvetve elszenvedett károkat, nemegyszer pontosan ugyanabba a folyóba lépve.

Ha alkoholistákra gondolunk, többnyire lecsúszott férfiak jelennek meg a szemünk előtt, és a problémafelvetést tekintve ez a mozi is erősen férfiközpontú. Szándékosan nem érintették a női alkoholizmus kérdését?

Nem gondolom kevésbé súlyos gondnak, pláne a láthatatlansága, a nőkre sokkal inkább jellemző zugivás miatt. De egyrészt nem az volt a célom, hogy teljes leltárát adjam az alkoholizmusnak. Másrészt mivel férfi vagyok, nyilván férfi filmet tudok hitelesebben csinálni. Ha megfigyeljük, a női rendezőknél is mindig több a női karakter, jobban is értenek az ábrázolásukhoz, hiszen mégiscsak abban az univerzumban vannak erősebben jelen.

Vagyis az És mi van Tomival? vállaltan férfi film?

Ebben a vonatkozásban igen. Vagy ha úgy tetszik, barátságfilm; Sanyi és Pali, azaz Thuróczy Szabolcs és Polgár Tamás párosának Stan és Panig visszamenőleg nagyon sok ős- vagy előképe van. Miközben elsősorban nyilván nem a vicc fel kell megközelíteni a sztorijukat.

Nekem az az üzenet inkább, hogy az önmagunktól való megmenekülés szinte egyetlen útja, ha van kire támaszkodnunk.

Igen. Mivel a téma önmagában is éppen elég nyomasztó, kifejezetten szerettük volna megmutatni a megoldási lehetőségeket is. Semmiképpen nem úgy akartuk ábrázolni a tragédiát, hogy egy alkoholista vagy függő kizárólag bukott ember lehet, egyféle végjátékkal: belezuhan a szakadékba, és meghal. Mert ez így az életben sem igaz. Sokfajta kiút, segítség és gyógymód létezik a sorstársi közösségektől a pszichológuson át a zárt intézményekben történő kezelésekig. De azt gondolom, és az a személyes tapasztalatom is,

hogy hosszú távon az olyan segítő közösségek a legeredményesebbek, mint például az Anonim Alkoholisták.

Az ezekbe járók nem feltétlenül barátok – ilyen értelemben a teljesen különböző társadalmi rétegből jövő Sanyi és Pali sem az –, hanem tényleg a szó legmélyebb és legszebb jelentése szerinti sorstársak, akiknek semmiért nem kell szégyenkezniük egymás előtt. Kicsit úgy kell elképzelni, mint a keresztényeket a templomokban, a zsidókat a zsinagógákban, a muszlimokat a dzsámikban: nagyon erős köztük az összetartás, már-már testvérként tekintenek egymásra. Viszont rögtön hozzátenném azt is, hogy minden külső vagy sorstársi segítség hiábavaló, ha a legfontosabb elmarad.

Micsoda?

Az egyéni felelősségvállalás. A legmélyebb önvizsgálat, önmarcangolás, ami során őszintén és kegyetlenül belenézünk a saját arcunkba. Ha ezt a munkát valaki tényleg el tudja végezni, és képes meglátni magát másképpen, majd a függő vagy alkoholista énjét mint kígyó a bőrét sok erőfeszítéssel levedleni, annál fantasztikusabb érzés kevés van az életben.

Első kézből mondja?

Igen.

Alkoholista volt?

Ma is az vagyok. Közhely, de éppen ezért igaz: aki alkoholista volt, egész életében az marad függetlenül attól, iszik-e még, vagy sem. Lehetne finomítani, hogy én nem voltam olyan súlyos eset, de nem sok értelme van. Ha már az alkohol megnehezítette bármilyen formában az életem, akkor az vagyok. Nekem most már segít, hogy nem vagyok megbocsátó magammal. Pár éve már nem is dohányzom. És a film kapcsán AA-gyűlésekre is ellátogattam, nagyon jól éreztem magam a társaságukban. A megcsúszás, a helyes útról való letérés lehetősége élethosszig ott lebeg a háttérben.

Most éppen az a helyzet, hogy évek óta nem ittam egy kortyot sem, a középút nekem nem megy.

Afféle fordított életközepi válság eredményeként döntött így?

Nem éltem át semmilyen válságot. Eleve az tud szerintem teljesen megkergülni a negyvenes éveiben, és hirtelen megváltoztatni mindent maga körül, aki előtte soha nem tolt túl semmit. Ez rám finoman szólva sem volt jellemző, kibuliztam magam rendesen. De az igaz, hogy a leszokás és utána, amikor egy új univerzumban elkezdtem küzdeni az elemekkel, katartikus felismerésekkel járt. Az egészet egyfajta szabadulástörténetként élem meg, és egy ilyen szabadulástörténetet próbáltam elmesélni a filmben is. A saját élményeimet, érzéseimet, tapasztalataimat rengeteg más emberével és persze sok fikcióval összegyúrva.

És, hiába nem teljes a leltár, az alkoholizmus sok fajtáját is megmutatva. Ez mindig vita tárgya, ki számít tulajdonképpen alkoholbetegnek.

Ez az egészben a legcselesebb, hogy az alkoholizmusnak rengetegféle arca lehet: van, aki pillanatok alatt leépül vállalhatatlanra, más évtizedeken át tartja magát, akad, aki kevés piától totál agresszív lesz, másnak literszámra kell vedelni, hogy végre kiüsse magát. Én például a tipikus nagyivó voltam, aki ha egyszer belemegy az éjszakába, két napig nem bír leállni – mint egy autó, ami addig száguld, amíg ki nem fogy belőle a benzin. Ilyenkor teljesen megváltozott a személyiségem is, a végtelenségig felfokozódtam jó és rossz értelemben egyaránt, és egy idő után nemcsak hogy sok, de egyenesen kibírhatatlan lettem a körülöttem lévők számára. Alapjáraton, legalábbis ezt szokták mondani, elég kellemes társaság vagyok, de nagyot nézne mindenki, ha látná, hova hülyülök el egy üveg vodka után. És ez az egésznek a lényege:

mindenki ihat, drogozhat, meg csinálhat bármit mindaddig, amíg nem megy saját maga és a környezete rovására.

Az egy másik kérdés, hogy ezt a pontot, a kibírhatatlanságunkat felismerjük-e valaha, vagy mindig mindenért más a hibás.

Igen. Szerencsére nekem valahogy sikerült. És egyszerűen eldöntöttem, hogy nem akarok tovább így élni. Nem akarok többé esni-kelni tök részegen, másnaposan kókadt fejjel és tele sérülésekkel ülni mindenféle helyeken, nem akarok elnézést kérni, mit mondtam vagy csináltam előző éjszaka, nem akarom, hogy a feleségem, mint kamaszkoromban a szüleim, éjszakákon át aggódjon miattam, nem akarok bűntudatot érezni miatta és a gyerekeink miatt.

És nem akarok már ilyen szinten lángolni sem. Előtte folyton ezt az érzést kerestem: addig égni, amíg valahogy el nem tűnök, fel nem szívódok, ki nem radírozódok a saját életemből. Ezért ittam nagyjából tizenöt éves koromtól. És buliból, élvezetből. Nem szorongásból vagy mert a létezésem függött volna tőle. Talán ez a fő oka, hogy sokakhoz képest viszonylag könnyű volt leállnom. És láss csodát, azóta rájöttem, hogy józanul is elég színes és érdekes a világ.

Viszonylag korán kezdte. Otthoni minta is volt hozzá?

A tágabb családban akadt egy-két kemény alkoholista, de a szüleim messze nem voltak azok. Apámról ugyan előkerült néha egy-két nagyivós fiatalkori sztori, de különben úgy ittak, mint az átlag, alkalmakkor vagy este egy-két sört kitöltögetve egymásnak. Ha így vesszük, szinte mindannyiunk van valamilyen erre vonatkozó mintája;

a tudatmódosító szerek egyidősek az emberiséggel, úgy látszik, valamilyen formában minden időben szükségünk van rájuk.

Közülük ráadásul hagyományosan az alkohol a leginkább megengedett, amihez bárhol hozzájuthatsz, a dílered meg gyakorlatilag az apád, az anyád, a tesód, a haverod, a közértes, a cigiboltos. Nem úgy, mint az összes többi cuccnál, amiket hülye helyeken, a lebukás miatt izgulva, drágán kell átvenned. Hogy közben ezzel a témával: az alkoholfüggőség hány áldozatot szed, és mit lehetne tenni a számok csökkentése érdekében, mennyit és milyen mélységben foglalkozunk, az kultúránként változik.

Mi itt, Magyarországon hogy állunk e téren?

Kettősség van. Sok civil szervezet tűz a zászlajára hasonló ügyeket, mégis általánosságban a szőnyeg alá van söpörve a dolog, mondván, gyerekek, mindenki iszik, lapozzunk, vannak itt nagyobb gondok is.

Miközben a WHO adatai szerint a világelsők között vagyunk a piálásban, és bár nem mi isszuk a legtöbb alkoholt, nálunk a legnagyobb az alkoholbetegek és a problémás ivók összlakossághoz képesti aránya. Ez azért csak beindíthatná a vészjelzőt.

Nyilán nem jó, hogy mi vagyunk az egymillió alkoholista országa, de azt sem gondolom, hogy rosszabbak lennénk, mint mások; a britek vagy a skandinávok sem finomkodnak, ha ivásról van szó.

A különbség, hogy nálunk már-már nemzeti sport önmagunka a valóságosnál rosszabb színben való feltüntetése, lehúzása, leértékelése.

Folyamatosan analizálunk, vitatkozunk és ítélkezünk, miközben előszeretettel toljuk háttérbe a valódi problémákat. Ez tökéletesen megmutatkozik a alkoholizmushoz való társadalmi hozzáállásban is. Ilyenkor a legtöbbször a családtagokat is megbélyegzik, mintha ők tehetnének egy felnőtt ember rossz döntéseiről. Pedig ahogy az előbb is mondtam, ezzel kapcsolatban soha nem lehet kikerülni az egyéni felelősség kérdését.

Merthogy mindenkinek vannak gondjai és akár hozott vagy szerzett traumái, de nem mindenki menekül előlük valamilyen függőségbe.

Ez egy nagyon messzire vezető gondolat, mitől válik valaki függővé, más meg, akár sokkal nagyobb problémacsomaggal a hátán, nem; azt mondják a tudósok, a géneknek is masszívan köze van hozzá. Mi, visszatérve a filmhez, Sanyi karakterében azt is próbáltuk megmutatni, hogy sokszor hiába tudjuk-érezzük, mitől vannak az elakadásaink az életben, ezt majdnem ugyanolyan nehéz megfogalmazni, mint először hangosan kijelenteni, hogy „alkoholista vagyok”. 

Mert itt van ez ez ötvenes bábszínész, akinek a legnagyobb tragédiája, hogy gyerek maradt; nem véletlenül az a hivatása, ami, és nem véletlenül cipeli folyton a kis plüssállatait az oldaltáskájában. Megrekedt a nagy művész kisfiának a szerepében, és soha nem mert önmaga jogán kilépni a fénybe, mert tudta, hogy ő nem olyan jó, még bábosként is csak a hatodik nyúl szerepe jut neki a nyakában lihegő fiatalok árnyékában. Azt is mondhatnánk, az a sorsa, hogy örök vesztes legyen.

De én szeretem azt hinni, hogy a sors nem végzet, és mindenki életében ott a megváltás lehetősége.

Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, ez nem Hollywood, a mi Sanyink sem lesz egyszerre gazdag és sikeres. Viszont azáltal, hogy végre segítséget kér, kimondja, amiket ki kell, és akármi történik, mindig kibír „még egy napot” alkohol nélkül, mégis a saját élete hősévé válik. Szerintem éppen ez ennek a mozinak a reményt adó szépsége. Hogy igenis sikerülhet: nagy erővel felküzdhetjük magunkat a normalitásba.

És hogy érezni rajta, mindenkinek benne van a szíve.

Ez így van. Sanyinak a bábozás a szentség, nekem a film az. Talán, mert szeretek közösségben lenni, és a filmkészítés mindig közösségi játék erős érzelmi töltettel. Most, hogy teljesen szétesett a hazai filmes közeg az államilag támogatott és nem támogatott filmekre, még inkább így van. Az utóbbi években én is több tervvel pályáztam a filmintézetnél, mindig elutasítottak. Így másokkal együtt megértettem, nincs mire várni tovább. Akármilyen nehéz is a pénzt előteremteni, újra meg újra ingyenmunkára kérni a barátokat, ismerősöket, muszáj csinálni. Mert ha nem csináljuk, akkor még rosszabb. És én nem szeretnék egy megkeseredett Sanyi lenni, aki nem tesz semmit, maximum néha a paraván mögül ordibál.

Mandiner

Kiemelt kép: Till Attila és Thuróczy Szabolcs az És mi van Tomival? című film forgatásán. (Nemesházi Péter/Laokoon Filmgroup)