Ismerősöm a 80. születésnapjára eladta az autóját. Pedig nagyon szeret vezetni. Mesélte, hogy katonaként ült először volánhoz, és az angyalbőrben szerzett rutinjával játszva levizsgázott. Az elmúlt 60 évben kecskén kívül már mindent vezetett – szokta mondogatni. Ám azt is mind többször hozza szóba, hogy autózás közben már egyre kevésbé érzi magát biztonságban. Némileg tompult a hallása, lassultak a reflexei, de az „újjá operált” szemével még mindig meg tudja különböztetni az égen húzó vadludak ékjében a gúnárt a tojótól.

   Nem is magával van gondja. A többiek miatt aggódik. A többiek pedig egyenesen azt állítják, hogy a probléma maga a nyolcvan éves sofőr.

A közvélekedés szerint ugyanis a legtöbb közlekedési balesetért az idős vagy idősebb úrvezetők a felelősek. Valahogy, mintha a hírekből is azt lehetne kihallani, hogy gyakrabban kerülnek a rendőrségi rovatba a nyugdíjasok, mint a náluk fiatalabbak. Pedig a hivatalos statisztika is úgy tartja, hogy a 25 év alatti gépjárművezetők karambolozói egyharmaddal többen vannak, mint a 65 évnél öregebb sorstársaik. Ám még mielőtt akaratlanul is korosztályi feszültséget szítanék, gyorsan megjegyzem: ennek a két – egymással szembe állított – csoportnak az együttes károkozása is kisebb, mint amennyi ütközésért, gázolásért, halálokozásért felelősek a középkorúak. Tegyük persze rögtön hozzá, hogy a társadalomnak ez a legnagyobb létszámú közössége. Ők a 35 és 65 év közöttiek. Mindezzel együtt tehát maga az élet cáfolja azt a vélekedést, hogy a közlekedési balesetekért elsősorban a korosabb sofőrök a felelősek. Ők, ha bajt okoznak, akkor kanyarodáskor, irányváltoztatáskor vagy éppen az elsőbbség megadásának elmulasztásával vétkeznek. Ugye-ugye, az az átkozott rutin! Mert pont mi ne emlékeznénk arra, hogy ezen a sarkon lehetett balra kanyarodni? Be is kanyarodunk, még akkor is, ha mára kitettek oda egy tiltó táblát, amit nem kerestünk, hiszen tudtuk, hogy tegnap még biztosan nem volt ott. A fiatalok meg folyamatos késésben vannak. Attól tartanak, hogy valamiről lemaradnak. Sietnek hát! A robogás jó érzés, a száguldás meg valami olyan, amitől borsók futkosnak az ember hátán. Növekszik a szervezetünkben az adrenalin szintje, és máris elönti agyunkat a boldogság villámáradata. Egészen addig, amíg váratlanul meg nem kell állnunk. De jól jönne ilyenkor egy kis rutin az öregektől! Ám miután a fiatalok nem feltétlenül ezt ültetik az anyóülésre, leggyakrabban a pánik tapos a fékre. Ennyi meg már elég is az árokba sodródáshoz, a fának csapódáshoz vagy rosszabb esetben a frontális ütközéshez. Úgyhogy új kresz ide, megújuló jogszabályok oda, magam is azok közé tartozom, akik állítják:

attól nem javul a közlekedési morál és nem attól tülekszünk majd kulturáltabban az utakon, hogy a nyugdíjaskorúak matricát ragasztanak az autójukra jelezve, hogy a volánnál idős ember ül.

De hát vannak jelenleg is hivatalos vagy félhivatalos címkéink. Leggyakoribb a gyerekkel utazom, amelynek van a magyaron kívül angol nyelvű változata is. Grafikailag pedig olyan gazdag, mint annak idején a Nemzeti Szalon Tavaszi Tárlata. Emlékszem – amikor a gyermekeimet tanítottam vezetni – hivatalos méretű „T” betűt festettünk egy karton lapra, de csak akkor tettük ki a hátsó ablakba, ha ők gyakoroltak. Amikor én vezettem a család autóját, nem akartam megtéveszteni az engem segíteni szándékozókat. Mert megtévedni nem nehéz. A minap egy olyan autó mögé kerültem a csúcsforgalomban, amelynek a legékesebb dísze egy rózsaszín alapú, ugyanilyen színű „T” betű volt egy tűsarkú cipőbe állítva. Egyértelmű volt tehát számomra, hogy előttem egy hölgy autózik, aki éppen most ismerkedik a vezetés tudományával. Mellé érve aztán döbbenten láttam, hogy egy szakállas férfi kapaszkodik a kocsi kormányába félkézzel, mert a másikban cigarettát szorongat az ujjai között.

Mégis amondó vagyok, hogy

menjünk végig a címkézés új KRESZ által kikövezett makadám útján, ha már egyszer ráléptünk. Terjesszük ki a forgalmat segítő megjelölést!

Kapjon a szélvédőjére, vagy a lökhárítójára mindenki egy rá jellemző, egyedi címkét. Úgy, ahogyan a kamrában a lekváros üvegeken látszik, hogy ki főzte, mikor és főleg miből? De ne is címkét osztogassunk, hanem inkább QR kódot! Ha már japán barátaink megajándékoztak bennünket ezzel a magyar népviseletnél is beszédesebb jelformával. Olyan lehetne ez, mint egy testre szabott gyorsjelentés. Ebből mindenki tudná, hogy melyik autóstól mire számíthat. Nyugodtan roboghat mögötte, mert az nem fog váratlanul lefékezni, vagy a mellette lévő sávban is gurulhat folyamatosan, mert nem fog index nélkül elé vágni, vagy esetleg jobb, ha mielőbb – akár már az első leágazásnál – másik irányt választ. De semmiképpen se maradjon azon az úton, amelyiken a leolvasott kódú autós halad. Miután a világhálón elérhető QR kód generátorral már bárki előállíthatja egyedi tartalmú saját ábráját, már csak egy kis önismeretre van szükség, és a kérdésre, hogy kik vesznek körül bennünket, azonnal megkaphatjuk a „gyors választ”. Felfednék magukat az erőszakosan nyomulók. Akik a zebra előtt akkor sem állnak meg, ha gyalogos megy rajta, de akkor is ritkán, ha csak a piros lámpa tiltja a haladást. Figyelmeztetnének a minden sebességhatár korlátait bárhol átlépőkre, az irányjelzés nélkül sávot váltókra, kanyarodókra, és ekképpen akár a záróvonalon átlépő előzőkre is. Jelet kapnának a sorba mögéd sohasem állók, az eléd bármi áron bevágók. Azok, akiknek a jogosítványa a belső sávra szól, vagy akik a hajtási engedélyüket pénzért vették, és azok is, akik sohasem próbáltak meg ilyesmit szerezni, mert tudják magukról, hogy jogosítvány nélkül is nagyon jól vezetnek. A hangjelzés megszólalása előtt tudhatnánk a mindig dudálókról, hogy a fék vagy a gázpedál használata helyett ők a gombot nyomják. Azért tesznek így, mert még nem tapasztalták meg, hogy a tülköléstől nem gyorsul a kocsijuk, és bizony, meg sem áll. Ez a tétel akkor is igaz, ha a dudaszó mellé még villognak is.

Ismerősöm a 80. szülinapja óta villamossal, trolival vagy földalattival jár. Ha messzebbre utazik, taxival megy a buszhoz, a vasútra vagy éppen a repülőtérre. Az ő kocsiját aztán ne jelölje meg senki! Jól néznénk ki, ha neki megbélyegezve, a leállósáv legszélére kellene húzódnia, mert a címkéjéről leolvasták:

„Vigyázat! Ezt a járművet egy köz- és önveszélyes öregember vezeti. „

Hiába magyaráztam neki, hogy a matricázás csak terv, és amúgy is önkéntes, valamint elsősorban az idősek védelmében vezetnék be. Legyintett. Őrá aztán ezek az erőszakos, mindenen és mindenkin átgázoló sofőrök ne vigyázzanak! Ne bizony, mert Isten engem úgy segéljen – mondta –, abból csak baj lenne. Mert ezek nem tudják megválasztani az útviszonyoknak megfelelő sebességet, a követési távolságot, de legtöbbször még a helyes irányt sem. Egyszóval: kiszámíthatatlanok.

Lehet, hogy elég lenne egyetlen matrica is?

 

Szerző: NéMA

Címlapkép: Pixabay