Mécs Imre üvöltözött és nem szavazta meg a kommunista bűnökre emlékeztető törvényt. Aztán, mint 56-os halálraítélt, beállt a pufajkás Horn Gyula mögé.
Édes Istenem, hol éltünk mi? És hogyan nem láttuk, hol élünk? Jó, fiatalok voltunk, jó, a gyerekeket nem foglalkoztatja a politika, de hol éltünk? És miért hazudják le az akkori valóságot a mai utódok? A volt bolsevikok mostani jogutódai? Felfoghatatlan.
Horváth Béla volt MDF-es és FKGP-s képviselővel másként beszélgetek, mint általában egy politikussal. Másként, mert osztálytársak voltunk az általános iskolában, tehát elméletileg ismernünk kellett volna egymást. Mégsem tudtuk egymásról, ki hívő és ki hithű ateista. Én sem tudtam Béláról, ő sem tudta rólam. Egymás előtt is titkolóznunk kellett. Nem szörnyű? De mennyire az!
– Nem sok minden változott, pedig a rendszerváltás után úgy gondoltuk, minden másként lesz. Egy ideig úgy is volt, mostanra azonban megint ateistának kellene lennünk, mert aki nem az, azt jobb esetben lesajnálja, rosszabban darabokra szedi a mainstream bolsevik oldal.
– Az elején sem „akart” másként lenni. Gondoljunk csak arra, hogy miként fúrták meg a restrikciós törvényt és milyen nehezen sikerült elfogadtatni a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.
– Aki részletesebben szeretné megismerni az akkor történteket, jól teszi, ha elolvassa a most megjelent, Krisztusba kapaszkodva című könyvet. Részben az emléknap elfogadása körüli huzavonáról, részben a Hit Pajzsa-díj elismertjeiről szól. A díjat Gyurkovics Tiborral közösen alapítottátok és őszintén szólva én csak ekkor tudtam meg, hogy hívő ember vagy.
– A szocializmus alatt nem volt tanácsos reklámozni, hogy vallásos az ember. Én egy katolikus polgári családba születtem, ahol mindenki gyakorolta a hitét. A nővéremnek, aki matematika-fizika szakos általános iskolai tanár lett, a város másik végébe kellett járnia, mert a pedagógusoknak tiltották, hogy vallásosak legyenek. Amikor négy vagy öt éves koromban a BAH-csomópont közelében lévő városi házak egyikébe költöztünk, még nem létezett a közlekedési csomópont. A mai parkkal szemben állt egy nagyobb családi ház, annak a földszintjén működött egy kis kápolna, de nem szerettem oda járni, mert soha nem volt ülőhely. Amikor lebontották, a Szent Imre ciszterci templomba kezdtem járni, ahol nagyon hamar ministráns lettem, egészen egyetemista koromig ott is ragadtam.
– Ez az előzmény csak azért volt fontos, mert ha ugrunk egy nagyot az időben, érthetővé válik politikai pályafutásod is.
– Amikor 2000-ben felszólaltam az Országgyűlésben és kezdeményeztem az emléknapot, megindult a henger a balliberális oldalról. A sajtójuk támadott a leghangosabban, a Népszava, a Népszabadság, a 168 óra meg Farkasházyék tüzet okádtak, de az MSZP-s és SZDSZ-es képviselők is üvöltöztek velem. Nem is értettem, miért ez a döbbenetes tiltakozás. Volt például két balliberális képviselő, nem érdemlik meg, hogy kimondjam a nevüket, akik módosító indítványt adtak be a tervezet ellen. Az volt a lényege, hogy töröljék az egészet. Hónapokon át ment a huzavona, aztán lassanként felébredtek a támogatók is. Jelentkeztek az 56-os szervezetek, a Recski Szövetség és mások, miközben a kormánypártok, a Fidesz, az MDF, meg az ellenzékben lévő MIÉP is egyértelműen pártolták az elképzelést.
– Azért sem értem még utólag sem a nagy felhördülést, mert kinek fáj az, ha az áldozatokra emlékezünk? Vagy arra a „csodálatos eszmére”, amelynek megvalósítása – Fábry Sándor szavaival élve – 100 millió halottnál többet nem igényelt? Szerintem nincs is Magyarországon olyan család, amelyiket ne érintett volna hátrányosan a kommunista elnyomás.
– Én a parlamenti viták során (mert több hónapon át ment az általános, majd a részletes vita) tartózkodtam attól, hogy számháborút indítsak. Úgy fogtam föl a kérdést, hogy a 20. században két emberellenes diktatúra létezett, a barna és a vörös, azaz a náci és a bolsevik terror. Nem akartam azon vitatkozni, hogy melyik ölt meg több ártatlan embert, mert minden élet elvesztése tragikus. Azt még valahogy megértettem, hogy azok, akik a kommunista időkben a rendszer kegyeltjei voltak, nem akarnak emlékezni. De ott volt például az 1956-os tevékenységéért halálra ítélt Mécs Imre, aki a leghangosabban ágált az emléknap ellen. Nem is szavazta meg, ha jól emlékszem, a balliberális oldalról talán 4-5 MSZP-s képviselő mondott csak igent rá. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, hogy ők véletlenül rossz gombot nyomtak, de legyünk jóindulatúak, nekik talán volt lelkiismeretük. Viszont sem az SZDSZ, sem az MSZP nem szavazta meg az emléknapot.
– Emlékezve az akkori időkre, biztos lehetett, hogy egy ilyen javaslattal a belliberális oldal haragja nem ismer majd határt. Aki kerüli a konfliktusokat, biztosan nem kezdte volna el ezt a csatát.
– Az SZDSZ ellenszenvét én már korábban kivívtam. 1990-ben a XII. kerületben indultam az egyéni országgyűlési mandátumért, ellenfelem Ráday Mihály volt. Országos ismertségű tévés személyiség, úgyhogy biztosak voltak a győzelmében. Én viszont elég egyértelmű többséggel legyőztem őt, amit nem bocsátottak meg nekem. Ráday nem fogadta a köszönésemet, ha bármilyen témában szót kértem a parlamentben, az SZDSZ-esek rögtön bekiabáltak, ott zavarták a beszédemet, ahol csak tudták, persze engem nem érdekelt a dolog, őket meg bőszítette. Például elszámoltatás-ügyben is felszólaltam, a csillebérci úttörőtábor lenyúlása ellen emeltem szót, elég keményen fogalmazva. MDF-es barátaim aggódtak is, mondták, te, Béla, ebből állati nagy vita lesz. Én meg azt válaszoltam, legyen. Volt úgy, hogy az SZDSZ-es frakció ki is vonult a teremből, akkor is elmondtam a véleményemet. Nem felejtem el, amikor felmutattam a kis kék úttörő tagkönyvemet és idéztem, hogy a 6. pont szerint az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik, a velem szemben ülő Pozsgay Imre jót derült a dolgon.
– Megszületett a törvény, amelynek alapján február 25-én emlékezünk a kommunizmus áldozataira. Csak van itt egy kis probléma. Egy törvény annyit ér, amennyit be lehet tartatni belőle. Márpedig a tanárok egy része nem szimpatizál a dologgal, azaz a megemlékezésük is enyhén szólva tessék-lássék. Szerencsére egyre kevesebb ilyet találni. Olyat ellenben sokat, akik valamiért nem tartják fontosnak, hogy szóljanak a kommunisták vallásüldözéséről.
– A papság, az egyház mindig kiemelt ellensége volt a rendszernek. Ezért is tartottam fontosnak, hogy Gyurkovics Tiborral együtt megalapítsuk a Hit Pajzsa-díjat. Azok a még élő egyházi személyek kaphatják, akik életük példájával bizonyították a hit melletti rendíthetetlen elkötelezettségüket. Ismerje meg őket és történetüket a fiatal generáció, tudják meg, hogy micsoda egyházüldözés zajlott itt a Rákosi- és a Kádár-rendszerben. Nem elég annyit tudni, hogy hát igen, üldözték az egyházat, de tudniuk kell azt is, hogy ez a gyakorlatban mit jelentett. Megkínozták, megverték, borzasztóan bántak ezekkel a papokkal, szerzetesekkel, apácákkal. De a hitük felvértezte őket az ellenállás képességével és példájuk nyomán a fiatalok is megtanulhatják, hogy így is fel lehetett lépni egy diktatúrával szemben.
– Manapság sem könnyű kereszténynek lenni. Jó esetben csak legyintenek ránk, begyöpösödött, idejétmúlt alakokra, de nem ritkán ellenségesen lépnek fel ellenünk. Nem beszélve Európáról, ahol a hit elhagyását még tetézi a zsidó- és kereszténygyűlölő muszlimok serege is.
– Kedvenc írómat, történészemet, Raffai Ernőt idézve: a francia szabadkőműves forradalom óta szellemi harc zajlik a világban és folyamatos támadás alatt áll a kereszténység. Ennek első, durva változatát a vörös diktatúra 1919-es vérengzése alatt tapasztalhatta meg az ország, majd folytatódott az üldözés 1945 után az állampárt erőszakszervezeteivel, az ÁVH-s verőlegények tombolásával, papok, szerzetesek, apácák kínzásával, bebörtönzésével, koncepciós perekkel, kivégzésekkel. Napjainkban ugyan kissé burkoltabban, de ugyanez folyik. Az általam nagyon tisztelt Benedek pápa ezt a relativizmus diktatúrájának nevezte. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy tetten érhessük a törekvést. Ha a papság soraiban akad 3-4 megtévedt és elítélendő magatartást tanusító pap, a liberális média ezt úgy tálalja, mintha ez az egész magyar katolikus egyházra jellemző lenne. Eközben, ha hasonló eltévelyedéssel vádolható valaki az ő soraikból, azt egyedi esetként, szinte bocsánatos cselekményként tüntetik fel, mentegetik az elkövetőt.
– Nem vitás, hogy mondjuk, egy pedofil cselekmény akkor is tragikus és elítélendő, ha azt egy pap követi el, de azonnal az egész egyházat sárba tiporni ezért felháborító. Miközben az ő emberük esetében nincs semmi látnivaló, tessék leszállni erről a szegény emberről.
– Ennek az alapállásnak azért oka a kommunista uralom alatti antiklerikális agymosás is. Egy személyes példa erre: én a Jóskába, azaz a József Attila gimnáziumba jártam, amely eredetileg a ciszterci rendé volt Szent Imre néven. Ma egyébként már megint az. Van a Facebookon egy öregdiák csoport, én is tagja vagyok. Amikor visszakapták a ciszterek a gimnáziumot, sokan háborogtak ezen és kiderült, fogalmuk sem volt arról, hogy az intézmény eredetileg is a cisztereké volt. A 45 év kommunizmus alatt és után ismerethiányos generációk nőttek föl, aminek most látjuk a súlyos eredményét.
– Mindennek ismeretében milyen reményünk lehet a jövőre nézve?
– Szerintem a nemzetben van annyi erő, hogy ezeknek a támadásoknak is ellent tud állni. Létezik még józanság ezekkel a nyugati próbálkozásokkal szemben. Azt nem tagadhatjuk, hogy a nagyvárosokban kopik ez az erő, de nem véletlen, hogy a Fidesz nagyon erős vidéki bázissal rendelkezik. A magyar vidék, a magyar parasztemberek voltak azok a történelem során, akik hadba vonultak a hazáért kurucként, 48-as hadseregként, az I. és a II. Világháborúban. Ők adják a nemzet igazi erejét ma is.
Szerző: Ifj. Tóth György
Borítókép forrása: Index/Sóki Tamás
