Így mondta drága Nagymamám 60 évvel ezelőtt Hernádnémetiben, ha kérdeztük, hogy van.

Ő nem is a múlt században, hanem 1896-ban született. Elsőszülött daliás fia, Béla a II. világháború első csatájában esett el. Másodikként az én Mamám, a „szép F. Klára” született a Magyar Rádió indulásának évében, 1925-ben. A sorban Ferike következett, aki tizenéves korában szívbetegségben meghalt.

Az élet ment tovább, éltek a maguk csöndességiben, de egy pillanatra sem feledve a szörnyű veszteségeket.

Béla és Ferike fényképe most is itt van előttem. Akkor még nem volt tv, telefon, internet, csak a nyomtatott újság és a Kincses Kalendárium. Nagyapám kisgazda volt. Lovak, tehenek, disznók, baromfiak népesítették be a gazdasági udvart. Emlékszem, hogy kisfiúként milyen büszkén ültem föl mellé a bakra a szekéren.

A család történetének drámai eseménye volt, mikor a korábbi kommunista rendszerváltozás után az erőszakos kollektivizálás során kivezették két lovát és csikaját az udvarból. Kis híján öngyilkos lett.

Nem szakadt le az ég, nem indult meg a föld alattuk, és az ENSZ-csapatok se vonultak be az országba, ahogy hasonló esetben ma sem tennék. Éltek tovább a maguk csöndességiben.

Túléltek, ahogy a magyarság túlélte a korábbi évszázadokat vagy évezredeket.

Lehet, hogy ez a makacs, eltökélt csöndes ellenállás e túlélés egyik fontos tényezője, mert nincs földi hatalom, mely képes lenne ezt megtörni.

Nagyapám pipás ember volt, gégerákban halt meg. Nagymamám hét évvel élte túl a régi házban, ahol a téli és nyári konyhának még döngölt földpadlója volt, és pottyantós budi a disznóól mellett az én gyerekkoromban is. De a gyerekeknek nem steril járólapos padlóburkolatra és csili-vili illatos wc-re van szükségük, hanem feltétlen, odaadó szeretetre. És ezt mi a húgommal meg is kaptuk Hernádnémetiben a nagyszülői házban.

Ma már nincs meg a ház, lerombolták, ahogy a miskolci szülői házat is. Már csak a temetőt látogathatjuk.

És 60 évvel később most én is így mondom: megvagyok a magam csöndességiben. Egyedül élőként a Kossuth Rádió volt a mindennapi társam. Televízió sosem volt a házban, de majdnem mindig szólt a rádió. Reggel még félálomban kapcsoltam be a kis rádiót, aztán hordoztam magammal a házban és a kertben is. Tudom, hogy nagyon sok magyar családban ez ugyanígy volt.

Aztán 2026. július 7-én egy mértéktelenül kegyetlen, lelketlen akarat durva kezekkel kikapcsolta a Kossuth Rádiót, Magyarország nemzeti főadóját. Hosszú évek által bizonyítottan jó rádiósokat rúgtak ki.

Elrabolták mindennapi társamat, legfontosabb tájékozódási forrásomat. Az új rádió nyilvánvalóan nem szabad Magyar Rádió, nem is az elnémított régi folytatása, hanem Magyar Péter Rádió. Másként nem is lehet, ugye? Nem csak sejtem és érzem, de teljes bizonyossággal tudom, hogy ez nem lehet, nem is lesz az én rádióm. Ezért már nem szól a rádió nálam. Élek a magam csöndességiben. A híreket a számítógép segítségével követem. Mivel semmi sem örök, csak a változás maga, remélem, hogy egyszer újra fölcsendül majd a Kossuth Rádió régi szignálja, a Kossuth nóta két utolsó sora, mely a kistelefonom csengőhangja is: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Így legyen!

2026.10.08.

Dr. Nagy Gergely