Honfitársaim egy része – reménykedem, a kisebbik – még mindig nem próbál tisztán látni. Hallgatjuk a híreket, látjuk a számokat és várjuk, hogy ránk kerüljön a sor, oltódjunk. Figyeljük a külföldi állapotokat és csak reménykedünk, hogy nálunk nem következik be, ami némely országban borzalmas állapotot okozott.
Várunk sorunkra, ha hívnak, megyünk, oltakozunk és örülünk, mintha kötél tekeredett volna le a nyakunkról, olyan megkönnyebbülést, reményt ad nekünk, időseknek a vakcina. De népemnek bizonyos rétege nem örül… Ők fitymálnak, kritizálnak, elégedetlenek, sőt gyűlölködnek. Hatvan évem alatt jól megismertem őket: kommunisták – így hívták őket. Ez nem az elveiket jelöli, a jellemüket.
Hazug, ostoba, kicsinyes, sunyi, csaló, köpönyegforgató, haszonleső, önző népség. Bizonyára köztük is vannak kivételek, én nem találkoztam ilyennel. A rendszerváltás után szovjetimádóból egy pöccintéssel váltak az addig mélyen lenézett Nyugat, az EU, az USA imádóivá. Széthordták, ami az elvtársaik után megmaradt és most is ebből élnek a gyerekeik, unokáik és ábrándoznak tovább a nagyszülői időszak nagyszerűségéről az ilyen-olyan elnök, titkár sarjak.
Ma az ellenzéki pártokat gazdagítják – hála Istennek – tagságukkal, nem is igen tudnak fölmutatni jelentős szellemi terméket! Most kritizálnak, elégedetlenkednek folyamatosan: nincs vakcina, miért ilyen vakcina van, miért adnak oltási igazolványt, miért nem, sok a tájékoztatás, nincs tájékoztatás, ebből is gazdagszik a Mészáros, miért nem csinálja jobban a kormány stb.
Bámulatos, hogy a butaság, szűklátókörűség milyen szívós! Hiába a többi ország példája, nem tűnik föl a csapatnak, hogy a kormány káprázatos, gyors helyzetfelismerése, előrelátása, gyorsasága mennyivel közelebb hozta nálunk a normális élet reményét, mint ahol nem így cselekedtek a vezetők. Már csak az kéne, próbáljuk egyfelé húzni a szekeret és nyitott szemmel haladni előre.
B. Istvánné
