„HAZA AKARTAM, HAZAJUTNI VÉGÜL”
„Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra …”
(Pilinszky János: Apokrif)
Száz éve, 1921. november 27-én, Budapesten született Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb költője, aki immár negyven éve nincs közöttünk, de akinek életműve az eltelt évtizedek során mind egyetemesebb érvényt nyert, egyre közelebb került hozzánk: alig találni ma aktuálisabb költőt és gondolkodót nála. A kép, amit írásaiban az emberi létezésről rajzol, mind jobban hasonlít mai léthelyzetünkre, vágyai, érzelmei, tapasztalatai egyre jobban hasonlítanak mai érzelmeinkre, vágyainkra és tapasztalatainkra. Pilinszky János a 20. századnak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, aki közvetlen az első világháború után született, és felnőtté válása során a 2. világháború nagy katasztrófájába kellett belenőnie.
Egy 1967-ben Londonban készült interjúban kérdezte tőle a tudós esszéista és közíró, Cs. Szabó László:
“- Miféle emlékekkel élsz összezárva?” – “Valamennyiünk emlékével, az elmúlt háború emlékével. – hangzott a válasz. – Szerintem itt valami rendkívül fontos történt. Egyszerre megéreztük, megérezhettük azt, hogy egy jóvátehetetlen botrányt hagytunk magunk mögött, ami, ha, a legszebb jövő állna is előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá válna, ha nem éreznénk felelősséget azzal szemben, ami már megtörtént.”
Ez a személyes felelősségvállalás teszi Pilinszky költészetét mind korszerűbbé és nélkülözhetetlenebbé. Világlátását gyakran nevezték komornak, akár pesszimistának is, mivel a modernnek, tudományosnak, felvilágosultnak mondott 20. században történt világméretű bűncselekményeket, háborúkat, megszállásokat, tömeggyilkosságokat, népirtásokat nem látta feledésre méltó, véletlen kisiklásnak, amire a modern kor fejlett technikája, sosem látott vívmányai, mobilitása, lendületes tömegtermelése és kereskedelme, lehengerlő tudatipara mellett nem szükséges túl nagy figyelmet fordítani.
Ő maga sorkatonaként a háború utolsó évében szerezte meghatározó élményeit az emberi létezésről, az ember kiszolgáltatottságáról. Fiatalságának a háború iszonya volt a döntő élménye, meg kellett tapasztalnia a békétlenség, kapzsiság, felelőtlenség és a hatalmi téboly okozta mérhetetlen szenvedést, ami sokmillió névtelen sorstársunk halálához vezetett. Ezek az élmények formálták az emberi egzisztenciáról kialakuló képét, a létezésről alkotott fogalmát. Mikor Cs. Szabó László arról faggatja, hogy vajon a kollektív bűntudat súlya nyomasztja-e őt évtizedekkel a háború vége után is, a válasza egyértelmű: ”a keresztény művészet ma is és kétezer éven át nem vette le szemét Krisztus kínszenvedéséről…”
Arra a kérdésre, hogy keresztény költőnek tartja-e magát, átgondolt szókimondással feleli: “úgy mondanám, hogy nem vagyok keresztény költő, de szeretnék keresztény költő lenni. Ez a világ egyik legnehezebb dolga…” 1967 augusztusában vallja meg ezt Pilinszky János, akkor, amikor az uralkodó, magát progresszívnek tartó értelmiség a kereszténységet káros ideológiának, a tudatlan és elmaradott múlt csökevényének tartotta. Ez a szelíd, de bátor hang, a korszak közhelyeitől, modern előítéleteitől mentes, hitvalló kiállás adja meg Pilinszky János költészetének távlatát is. Verseiben, prózáiban, esszéiben szinte minden mai kérdésünk, jelent és jövőt illető kételyünk, aggodalmunk megszólal. De, ahogy idézett, Apokrif című versében is olvassuk, megrajzolja az egyetemességhez visszataláló ember képét is, akit „Visszafogad az ősi rend”, aki látja maga körül a mindenséget, „kikönyököl a szeles csillagokba.”
MEZEY KATALIN
