Rátérnék az ellenzéki pártokra: amíg a pártállami elit nagyjából elérte azt, amit akart a rendszerváltás során, addig az ellenzéki pártokról ez csak részben mondható el.

Az SZDSZ ugyan eleve nem gondolta komolyan a pártállami elittel való szakítást és az elszámoltatást, viszont a nemzeti, konzervatív pártok abból indultak ki, hogy az új rendszert, a demokráciát meg kell tisztítani a régi rend elitjétől, mert különben nincs erkölcsi megújulás, nincs igazi cezúra diktatúra és demokrácia között, s nem szabadulunk meg egy pártállami mentalitástól, ami a későbbiekben is gátolni fogja a nemzeti érdekérvényesítést és nemzeti szuverenitást, a nemzeti minimum létrejöttét mindenkori kormány és ellenzék között. (Meg is fogalmazódott a cél 1990-ben: „Tavaszi Nagytakarítás!”)

Meggyőződésem, hogy az ellenzék – tisztelet a kivételnek – túlságosan is belebonyolódott a pártállami elittel való alkudozásba, másképpen fogalmazva, túlságosan is felfelé figyelt és nem lefelé, a társadalom felé. Elit tárgyalt elittel, s közben elhanyagolták azt az erőt, ami az utcán, a tüntetéseken megmutatkozott.

Ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a társadalom a rendszerváltás mögé állt, amit az 1988-ban és 1989-ben a látványos demonstrációk bizonyítottak, például 1988 március 15.-én és 1989. március 15.-én. Mint ezeknek az eseményeknek a személyes résztvevője, bátran mondhatom, hogy a társadalom jelentős és aktív része a demokratizáció mögött állt, és valóságos elszámoltatást, történelmi igazságtételt, lusztrációt akart. Ha ezek a tömegek pozitív visszajelzéseket kapnak az ellenzéki pártoktól, akkor további társadalmi, alulról jövő nyomást tudtak volna helyezni a pártállami hatalomra, nem engedvén, hogy Horn Gyuláék és társaik rossz kompromisszumokba kényszerítsék bele többek között az MDF-et és a hatalomra kerülő Antall-kormányt. Miként az történt például Kelet-Németországban Drezdában, Berlinben, Lipcsében, Csehországban a Vencel Téren és a balti államokban.

Sajnos azonban az ellenzéki pártok vezetői elhitették magukkal, hogy 1989 tavaszától már csak nekik van dolguk a rendszerváltással és a tömegeknek nem. Ez szerintem történelmi hiba volt, fenntartása egy kevésbé szerencsés hagyományunknak, amelyben a politikai folyamatok során nem osztanak lapot a civil társadalomnak, a népakaratnak. Hankiss Elemér így írt erről 1990-ben: „1989-ben még megvolt lehetőség arra, hogy a felülről irányított radikális reformfolyamatot a társadalom egészét megmozgató békés forradalommá alakítsuk át. Elmulasztottuk ezt a lehetőséget, s most némi irigységgel nézzük északi szomszédaink diadalmasan előrehaladó, nem is olyan „szelíd” forradalmát.”

Holott 1956 megmutatta, hogy csodákra képes a nép, s erre képes lett volna 1989-ben is, ha például az ellenzéki pártok az élére állnak a tömegeknek. Nem ez történt, hanem az ellenkezője, ennélfogva pedig a magyar rendszerváltás nem vált társadalmi forradalommá, hanem elitforradalom, vagy inkább elit-egyezkedés maradt – felemás eredményekkel. (Antall József „tetszettek volna forradalmat csinálni!” bon mot-ja erősen ellentmondásos kijelentés.) Nos ezen a paradigmán fordított nagyot a 2010 után elkezdődött korszak, amely joggal nevezhető második rendszerváltásnak.

Az a megállapításom tehát, hogy többek között azért nem történt lusztráció, történelmi igazságtétel és elitcsere 1990 után Magyarországon, mert a meghatározó ellenzéki elitcsoportok – MDF és SZDSZ is – így vagy úgy, de túl közel kerültek a pártállami elithez, s ebből rossz megegyezések és rossz alkuk születhettek a háttérben. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az Antall-kormány mérlege erősen felemás: kiépítette a parlamentáris demokráciát és a jogállamot, létrejött a demokrácia intézményrendszere, viszont nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak és tovább rombolják a politikai légkört. Nem csináltak történelmi igazságtételt és lusztrációt, holott módjuk lett volna rá.

Összegezve, a magyar politikai szereplők közül a pártállami elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott -, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy nemzetközi-globális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön. Schmidt Mária az SZDSZ felelősségéről a következőket írta: „Hogy az ország erkölcsi megújulásának történelmi esélyét elmulasztottuk, abban nagy a baloldali liberális értelmiségi elit és politikai képviseletük, az SZDSZ felelőssége. A demokratikus ellenzékben szerzett erkölcsi tőkéjüket felhasználva, alig két év elteltével kiengedték a karanténból az MSZMP utódpártját, majd azok elsöprő választási győzelme után az együttkormányzásra vállalkoztak.”

A nemzeti-konzervatív pártok, s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és tehetetlenségük is az.

S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, céljait nem érte el, igazából pusztán nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a második rendszerváltás sikerének egyik záloga, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már világosan látszanak a jelei.

Szerző: Fricz Tamás politológus

A teljes sorozat itt olvasható: Fricz Tamás – Elmaradt elszámoltatás