Édes jó  Jézuska, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat. Nyakkendő nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell. S akármilyen különösen hangzik, könyv sem kell, mert annyi van már, hogy öt élet is kevés lenne, míg elolvasom valamennyit. Nem kell semmiféle emberi megoldás, mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom, hogy teljesen reménytelenek az emberi megoldások: éppen csak olyan emberiek. És nem kell pénztárca, sem ezüst cigarettaszipka, nem kell semmi, ami hasznos, sem ami tündöklő és fölösleges. Megvizsgáltam magam, mielőtt ezt a cédulát írni kezdtem. Nem kérek ajándékba semmit, kedves Jézuska, semmit, amit föl lehet venni vagy nyakba lehet kötni, vagy az asztalra lehet állítani. Állólámpa színes ernyővel, egészen különlegesen nem kell, s még sokkal kevésbé mindaz, ami márványból van vagy kristályból, vagy ezüstből. Nem kell nekem semmi hasonló, lemondok az összes krisztkindliről.

 De ahogy elmentem az utcán, a fényes kirakatok között, egyszerre mégis eszembe jutott néhány vágy ezen a karácsonyon. Hát ezt most felírom. Szeretném még egyszer látni a Szamost. Szeretnék még egyszer fürödni a Küküllőben. De ha ez sok és szerénytelen kérés, beérem azzal is, kedves Jézuska, ha még egyszer megállhatok Kolozsvárott a Hárompüspök téren a hársfa alatt. De ha ez is teljesíthetetlen vágy, akkor segíts meg, kedves Jézuska, hogy még egyszer fekete kávét ihassak Nagyváradon, abban a kis cukrászdában, a téren, melyben Ady Endre is gyakran megfordult. Nagyon örülnék, ha még egyszer átsétálhatnék a Fellegvár felé vezető gyaloghídon, ahonnan a szüleimmel ráláttunk az egész városra. Lehetetlen ez?… Ha lehetetlen, természetesen lemondok róla. Add meg nekem, hogy utoljára még egyszer, csak egyetlen egyszer felkereshessem a Házsongárdi Temetőben nagymamám sírját, Widmann bácsi nyughelyét, tehessek egy szál virágot Apáczai Csere János emlékfája mellé. Egykor volt mestereim sírhantjára. Csak felírtam, mert ilyenkor, karácsony előestéjén, általános szokás kívánni valamit.

 Akkor talán mást kívánok, Jézuska: add, hogy még egyszer az életben bűntudat nélkül tudjam élvezni a nagy, tiszta zenét, a nagy művészek alkotásait, s ne kelljen közben arra gondolnom, hogy eközben emberek milliói és milliói szenvednek. Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?… Azt hiszem, nagyon sok. De látod, a szülőváros, az utazás, a nagy művek, a gyermekkor helyszínei, ez volt a legszebb az életben, s titokban minden ember erre vágyott, akkor is, ha élete oly szomorú és reménytelen volt, hogy nem merte és tudta szavakba foglalni a vágyakat. Most még egyszer elmondom ezt, mert karácsony van. S mert mindez, a nagyszülők, a remekművek, a városok, mindez messze van, reménytelenül messze. Mit kívánjak?… Ezüst cigarettatárcát? Kell a fenének. Add vissza nekem a kolozsvári Sétateret, egy délelőttre, s azt a kis szálláshelyet Caorleban, ahol egy hétig olyan nyugodt és jókedvű voltam, hogy az már több, mint amit a moziban boldogságnak neveznek. Add vissza a Tarhori éveim kezdetét, amikor három kisgyermek kelt reggelente körülöttem, vagy a vörösvári első éveimet, a kislányok kacaját, az anyjuk mosolyát. És azt, hogy még sok évig így legyen. De ha ez is egészen lehetetlen – ne haragudj, hogy alkuszom, karácsony van- , akkor szerénytelen leszek, és többet kérek. Add, kedves Jézuska, városok, utazás, művészet és a Házsongárd helyett, hogy ne szenvedjenek fölöslegesen az emberek: mindazok, akikhez közöm van, akik azt a nyelvet beszélik, melyen ez óhajokat elmondom, s mind a többiek, akik érthetetlen és vad nyelveket beszélnek izgatottan. Nem kell semmi más, kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? Azt mondják, Neked csak egy szavadba kerül. Nagy baj, ha lehetetlen, mert akkor értelmetlen minden más, amit adhatsz, a meleg harisnya éppen olyan fölösleges, mint a Sétatér vagy az utazás. Mert az emberélet legnagyobb ajándéka és legfőbb értelme mégiscsak az, hogy ártatlan emberek ne szenvedjenek fölöslegesen. Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét.

 Ezt kéri, nagyon szerényen és halkan, minden más helyett, s mert karácsony van; – Márai Sándor nyomán – Dobó Attila