Készülődöm. Ez ma azt jelenti, hogy ünneplőt öltök magamra, zsebre vágom a kölnis üveget, aztán indulás – először anyámhoz, aki – hála a Teremtőnek – még köztünk van.

Reggel már megöntöztem rózsavízzel a feleségemet és anyósomat, majd délután következik a lányom és két lányunokám.

Készülődöm és egy pillanatra megállok a tükör előtt, vajon nem csúszott-e félre a nyakkendőm, nincs-e begyűrődve a gallérom. Évente néhányszor belenézek abba a fránya tükörbe, mindig akkor, amikor valamilyen ünnepi alkalommal ki kell – illetve illik – öltözni. Máskor mit nézegessek magamon?

Belenézek a tükörbe – és egyszerre megint kisfiúnak látom magamat. Mögöttem ott áll jó apám, ellenőrzi, hogy külsőleg is készen állok-e a locsolótúrára. Mert igazi túra volt ez valaha, sorra jártuk a rokonokat, sőt apám barátait is, ha nem tettük volna, még megsértődne valamelyik család. Hiszen a hagyomány megkövetelte, hogy senki ne maradjon ki a szórásból – bocsánat, a locsolásból. Míg nem volt autónk, gyalogszerrel vagy villamossal utaztunk, de rajtunk kívül sok más apuka a fiával, láthatóan ők is locsoló körútra indultak. Pedig Budapesten éltünk, soha nem volt vidéki rokonságunk, ez a szép szokás kissé el is városiasodott. Hiába, egy bérház második emeleti lakásában mégsem önthet vödörnyi vizet az ember a háziasszony vagy leányai nyakába…

Régen volt. tán igaz sem volt. S most itt, a tükör előtt azon töröm a fejemet, hová tűnt ez a szép hagyomány? Mert nem vitás, hogy majdnem eltűnt nyomtalanul. Ahogy átautózom a falun – hála a Teremtőnek, már nem élek a fővárosnak nevezett elmegyógyintézetben -, alig látok kis legényeket, akik apjuk kezét szorongatva, ünneplőbe öltözve igyekeznének valahová, ahol lányok és asszonyok várnának rájuk.

Hová tűntek a legények, hol vannak az édesapák, miért nem fontos nekik, hogy a „hervadozó” hölgyeket megöntözzék? Hol kezdődött a locsolkodás szokásának elsorvadása?

Talán ott, ahol megjelentek a kedves locsoló versek helyett a hülyeségek. „Új barázdát szánt az eke, elvtársnő, locsolhatok-e?” – szellemeskedtek azok, aki ugyan a szokást tartották, de jobbára csak azért, hogy beküldhessenek néhány „vendéglátó felest”, hogy a harmadik-negyedik családtól már ne essen távol a detoxikáló. Vagy akkor, amikor snassz lett piros tojást kapni, inkább „pénzre hajtottak” a locsolkodók. Esetleg akkor, amikor divattá vált tiltakozni a kölni ellen, mert „büdös lesz a hajam”. Mert ugye este megmosni, hát az strapás.

Mármost egyfelől ki akar vendégül látni kocsmatöltelékeket, másfelől ki akar kínos helyzetbe kerülni, amikor a hölgy visszautasítja a locsolást?

Aztán ott volt a hétvégi telek, egyre többen utaztak oda, a locsoló pedig hiába csöngetett, nem volt, aki ajtót nyisson neki.

Lassanként az apák leszoktak arról, hogy locsolni vigyék fiaikat, az anyák pedig arról, hogy locsolkodókat fogadjanak. A fiatalok nem látták a példát, nem tanulták meg ezt a hagyományt, vagy ha nagy ritkán akadt köztük olyan, aki még tartotta, azt amolyan csodabogárnak, szánandó különcnek kezdték tartani. Csoda, hogy az is szégyenkezve elhagyta ezt a szokást, aki addig tartotta?

Persze a dolog nem ilyen egyszerű, a fent sorolt okok csak apró morzsák, kis építőkövei a szép hagyomány leépítésének. Ezer apróság dagasztotta végletekig a locsolkodással szembeni hangulat kialakulását, mígnem eljutottunk oda, hogy ez a szokás már „nem illik a modern emberhez”.

A folyamat vészes felgyorsulásában oroszlánrész jut az áldott-átkozott internetnek, az úgynevezett közösségi hálónak, amiben semmi közösségi nincs. Attól, mert sokan használják (és élnek vissza lehetőségeivel), még olyan egyéni marad, mint a kisujjam.

Virtuális tér, virtuális szereplőkkel. Már nem beszélgetünk, csak sms-t írunk, esetleg e-mail-t. Azt is ritkán, mert ott többet kell – vagy kellene – írni egyszavas üzeneteknél vagy egy hangulatjelnél. Ezért üzenünk telefonon. Eszünkbe sem jut, hogy a mobil mondjuk telefonálásra is használható, hogy legalább a partner hangját halljuk, abból érzelmeire következtessünk és gondolatokat cseréljünk. Vagy ne adj’ Isten lássuk is egymást – pedig, ha modern technika, hát legalább ezzel az előnyével élhetnénk. De nem, mert akkor beszélgetnünk kellene, eszmét kéne cserélnünk, viszont ma már nem cserélünk, helyette kinyilatkoztatunk, igazából nem várva választ. Persze mindezt otthonról, mert az a kényelmes.

Locsoló körútra menni nem kényelmes. Úgyhogy nem is mennek – már a városiasabb falvakban sem.

Fiúk, ti már azt sem tudjátok, mit veszítetek ezzel. Kedves pillanatokat, szeretetteli órákat, barátságokat, vagyis sok-sok emberi érzést. Sajnállak benneteket – de én azért mégis itt hagyom a számítógépet és a tükröt.

Várnak a hervadozó, de a locsolás után kivirágzó lányok és asszonyok. Ti meg csak várjátok az újabb, előbb-utóbb megszülető átkot – a virtuális locsolóprogramot, amivel virtuális kölnit szórhattok a virtuális hölgyek virtuális fejére. Nektek az lesz a szép új világ.

Szerző: ifj. Tóth György

(Címkép: YouTube képernyőkép)