De ha a többség igénye az arrogáns személyi kultusz, akkor pont így a jó. Francesca Rivafinoli írása.
Amondó vagyok, hogy azt is el kell ismerni, ha az ember adott ponton – akár csak érintőlegesen is és fenntartásokkal, de – egyetért Donáth Annával. Márpedig akadnak a történelemben ilyen kitüntetett momentumok: a magyarpéterista keménymag „viselkedésmintáiról” nyomokban egész hasonlóakat is gondolunk.
Az még akár a varietas delectat kategóriájába is tartozhatna, amikor az embert már jól öltözött harmadikutas nőtársak is szórakoztatják üzeneteikkel, melyekben
egy bátrabb óvodást idéző stílusban a nemi szervek különböző kocsmai megnevezéseit vonultatják fel a szofisztikált „hülye” jelző kíséretében –
korábban az efféle olvasói leveleket hányós emodzsik díszítették, most már érkeznek sírva röhögősök és bohócfejecskék is, tényleg színesedett tehát a paletta.
Az azonban már elgondolkodtatja a szemlélőt, amikor a Tisztelet és a Szabadság rajongóinak legfeltűnőbb, hiperaktív része egyik kezével bőszen pakolja a dühös fejecskéket arra a hírre, hogy nem véglegesítették Tarr Zoltán szerződését a Nemzetgazdasági Minisztérium egyik háttérintézményénél – a másik kezével pedig reflexből jelentgeti az olyan Facebook-bejegyzést, amely akár csak burkoltan is, de kritikát merészel megfogalmazni Magyar Péterrel kapcsolatban.
Pusztuljon a NER, amiért nem foglalkoztat egy diktafonospárti ellenzékit –
mi pedig addig is golyózzuk ki a közösségi médiából a különvéleménnyel nyomuló Hontot és a Ceglédit. Bizonyítandó, hogy mi bezzeg olyan szabad sajtót és olyan személyválogatásmentes jogállamot varázsolnánk ide, hogy csodájára járna a világ.
„Ne vicceljünk már, minden pártvezérnek vannak elvakult hívei, ne általánosítsunk” – érkezhetne erre az ellenvetés, csakhogy az ígéret az volt, hogy itt most valami minőségileg új formálódik, másrészt nem nehéz észrevenni, ahogy ez a stílus gerjesztődik. Varázsütésre kezdték kommentelők tömegei bohócfejjel és a másik kiröhögésével zárni hozzászólásaikat, vagy esetleg lesték valakiről?
Amikor a főni boldog-boldogtalant propagandistáz, csoda-e vajon, hogy a vérszemet kapó kisember okos ellenérvek felvonultatása helyett vagdalkozik?
Mit olvasunk a Magyar Hangban, egy nappal azután, hogy Magyar Péter kiguberált pártját gond nélkül nyilvántartásba vették?
„Én ugyan békés ember vagyok, de lehet, hogy az a tömeg már kevésbé lesz békés és megértő”, ha a hatalom megakadályozza a nyilvántartásba vételt.
Oké, hogy ciki a Megafon, de valljuk be, az se a legelegánsabb, amikor egy politikus napokig a lehetséges elgáncsolásáról posztolgat az interneten, majd egy nyomtatásban megjelenő interjúban is megismétli ugyanezen sirámját, simán kiegyezve azzal, hogy a megjelenés időpontjára már tényszerűen is okafogyottá válik az üres hergelés. Nem lenne túl meglepő, ha egy-egy figyelmetlenebb olvasóban mindebből az maradt volna meg, hogy
a gonosz hatalom akadályozza a szegény Pétert, amit ő angyali türelemmel visel, mi viszont nem kell, hogy békések maradjunk.
A sor hosszan folytatható – az például mennyivel segíti elő egy új, gyűlölködésmentes Magyarország tégláról téglára történő felépítését, amikor Magyar Péter jópofáskodva „Rákay (Kálmán) Philip”-et emleget? Tényleg apróság, nem feltétlenül dráma, de ha nem lenne beszúrva a „Kálmán”, akkor hiányozna egy tégla a tartópillérből?
Az egy új, európaibb és tiszteletteljesebb kultúra szerves eleme volna, hogy mások nevén lovagolunk?
Épp most fogadták el Németországban az önrendelkezési törvényt, amelynek értelmében akár tízezer eurós büntetés is kiróható arra, aki egy személy korábbi keresztnevének nyilvános emlegetésével szándékosan sérti az illetőt. Isten ments, hogy Németország legyen a példa az évenkénti (gyakorlatilag alsó korhatár nélküli) nemváltoztatás lehetőségét biztosító jogszabályával, de
aki a nagybetűs Tisztelet nevében indul egy választáson, az akár oda is figyelhetne arra, hogy színvonalasabban kössön bele másokba.
Miközben eleve itt lett volna a nagyszerű alkalom az olcsó birkázás és agyhalottazás eltemetésére, vagy legalábbis visszaszorítására: „Véreim, én, a zseni, az ellenzék megmentője, én is ott voltam 2022-ben a békemeneten, anélkül, hogy buszoztattak volna vagy krumplit kaptam volna érte” – mondhatta volna Magyar Péter, esetleg hozzátéve, hogy lám, ő is ép fogsorral és józan állapotban szavazott legutóbb is a Fideszre, tehát lássa be végre mindenki, hogy a világ bonyolult, sokfélék a személyes motivációk és különbözőek a szocializációk. Továbbá esetleg még
szálljon is magába az a nagyhangú birkázó, akit most a 2022-es békemenet egyik birkájának kell kivezetnie az évtizedes reményvesztettségéből és apátiájából.
Ha mással nem, talán ilyesmikkel lehetne lépésről lépésre pucolgatni a magyarországi közbeszédet és építgetni az egymás iránti elfogadást. De ha többségi igény, hogy az állítólagos hazamentéshez árukapcsolással járuljon az arrogáns önfényezés és az ellentmondást nem tűrő, hovatovább gyalázkodó-kirekesztő személyi kultusz, akkor persze az irány egyáltalán nem rossz.
Kiemelt kép forrása: MTI/Lakatos Péter
