Karácsonyi hírt ily’ örvendezve és ilyen nagy tömegben még nem fogadott nép a Kárpát-medencében. Heródesi alapossággal ismételgették házról házra, posztról posztra, hogy na, végre! Ujjongtak, miután az Orbán-kormány – bizonyítatlan vádak alapján letartóztatott – egykori miniszterét a bíróság további három hónapra megfosztotta szabadságától. Hankó Balázs tehát a Szentestét is a családjától távol, börtönben tölti. Hurrá, hurrá! – szajkózták dagadt mellel a kárörvendők, egyetértve az ügyészi javaslattal. Sőt!  A döntés is az övék. A többségé. A felségesé. Ők erre szavaztak. Ezért szavaztak. A változás reményével leadott voksok vágya maga a változtatás. A minden megváltoztatása, a mindenki eltakarítása. Az ítélet, mint minden megtorlás végén, a minden politikai ellenfél mindentől való megfosztása.

A diktatúrák egyenreceptből dolgoznak. A választott többség is ebből a forgatókönyvből dolgozik.

Eleinte csak a tüdőtől vonják meg a levegőt, aztán a vérből az oxigént, és kéjes arccal fülelik a szív utolsó dobbanásának halkuló zenéjét. Így aztán a „nyögsanyarta nép” a kecskeméti karácsonyi döntést is a sajátjaként fejlesztheti tovább. Tágíthatja akár az időt is. Eleinte csak karácsony másnapjáig, aztán szilveszterre, újévre meg vízkeresztre. Aztán a neves alkalmak után jöhetnek a nevek. Hogy kik? Mindenkik. Akire a tömeg közösségi pajzsra emelt szószólója rámutat, akit acsarkodva megjelöl, vagy akire éppen rámosolyog. Akit megnevettet. Kikacag. Vagy akinek a közelében felröhög.

Emlékszünk még az ítéletére? A bűntelenül elítélt Jézustól kellett óvni a választott népet, nem a szabadságát visszanyert haramiától.

Barabás visszakapott élete lehetőséget teremtett számára a bűnnélküliségre, a megjavulásra. Hogy ezt újabb lázadás szításával, gyilkosságokkal, vagy a lekiismeret-furdalása miatti megtéréssel élte-e le, erről nem szól a Szentírás. Az evangélisták ennek kifejtését meghagyták a későbbi korok krónikásainak, íróinak, filmrendezőinek. De a nép megszabadulhat-e valaha is az ítélet ránehezedett súlyától? Vagy a teher alatt egyszer csak összeroppanva térdre rogy? Égre emelt tekintettel, kétségbeesve fohászkodik halálra adott Megváltójához, hogy még egyszer, csak egyetlenegyszer, de jöjjön el!

Az egykori kereskedőlegény a Minisztertanács elnökhelyettességéig vitte. Olyasmi volt ő a pártállam hetvenes-nyolcvanas éveiben, mint a mostani külügyminiszter vagy a Miniszterelnökség vezetője.

Az Országház külön stencilgépet szerzett be számára, mert szemüveggel is csak a normál betűméret ötszörösét tudta felolvasni. Azt pedig kellett neki, mert ő lett a kommunizmus igájától megszabadult Magyarország gazdasági béklyójának megcsomózója. Ő járta ki a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásunkat, hogy a Kádár-rendszer elkerülje az államcsődöt. A jóléti szocializmus  ugyanis az 1970-es évek elejétől már csak hitelekből volt fedezhető. Amikor pedig ezeket a törlesztőrészleteket és kamatait visszakövetelték a nyugati magánbankok, az adósságot csak adósságból tudta kiegyenlíteni a továbbra sem virágzó szocialista gazdaság. Így jutottunk el a békés rendszerváltoztatáshoz, amelytől az addigi jólétnél is jobblétet remélt a magyar társadalom. Antall József kormányának viszont azzal kellett szembesülnie, hogy hazánk államadóssága meghaladta a nemzeti össztermék 70 százalékát. Ez az örökség pedig gúzsba kötötte az új politikai elitet, amelytől a nép nem kevesebbet, mint emelkedő hangulatú össztáncot remélt. Miután a buli elmaradt, a következő választáson a „bálanyát” azonnali hatállyal tette lapátra a közhangulat. A hangulatot az sem zavarta meg, hogy a kommunizmus utáni első, szabadon választott, de a múlt szögesdrótjával mozdulatlanná kötözött miniszterelnök végül belehalt a vállalásába.

És hogy miként vezetnek ezek a drótszálak Svájcon és Csehszlovákián át az utolsó ’56-os elítélt bitófájáig? Nos, lehet, hogy emlékirataiban az utolsó pártállami miniszterelnöknek ezt kellene – kellett volna – taglalnia.

De ő memóriapróbaként inkább az elmúlt 16 esztendő kormányfőjének kézjegyét gyakorolgatta, hogy a nyitott aktákra mutogatva megszolgálja londoni bankáréveit, amelyeket az ország vagyonának átjátszásáért kapott City-béli gazdáitól.

Mert amikor átvette a miniszterelnöki posztot, még létezett az állami vagyon. De annak leltárba vétele helyett utat engedett a spontán privatizációnak. Így a pártállami nómenklatúra nyakló nélkül alakíthatta át az állami vállalatokat kft.-vé vagy rt.-vé. Ezekbe az immáron saját cégekbe mentve át magukat és az értékes, használható vagyont, amit aztán jó pénzért úgy értékesítettek külföldi befektetőknek, hogy lehetőleg ők maradjanak a privatizált cégek magyarországi vezetői. Ilyesmibe keveredett a balatonfüredi hajógyár vezetője is. Lánya – az egykori Anna-bál szépe – immáron harmadszorra ugrik neki vagyonnyilatkozatának, de még mindig nem sikerült pontosan összeszámolnia a papa által ölébe hullajtott vagyonkát.

Az egykori kereskedőlegény viszont számot vetett 1956-ban. Békés berni külszolgálatra szegődött. Csak azzal nem számolt a svájci magyar nagykövet, hogy 1958-ban – napra pontosan két hónapra Nagy Imréék kivégzését követően – két ’56-os forradalmár túsza lesz, akik a Magyar Népköztársaság titkos iratait akarták megszerezni, hogy megtudják végre, kik a disszidensek közé beépült besúgók, kommunista ügynökök. Az akció nem sikerült. A túszul ejtett nagykövetet a svájci rendőrök szabadították ki, de a történtek után nem volt nehéz meggyőzni az elvhű kommunistát, hogy legyen az igazságosztó nép képviselője, amolyan civil ítélkező, azaz népbíró a Baross utcai és a Köztársaság téri felkelők perében. Meggyőződésből kért halált az elítéltekre. A legutolsóként kivégzett forradalmár nyakába is az ő szava szerint akasztotta a kötelet a hóhér 1961 nyarán. De az elvtárs nem rendült bele az ítéletbe. Továbbra is az igazság útját járta, és a mostanság oly’ sokat emlegetett elmúlt 16 évben, 90 éves korában, ágyban, párnák közt hunyt el.

Mit is akart elérni ügynöklistás bosszúhadjáratával a miniszterelnöki pozíciót jelenleg betöltő politikai ámokfutó? A gyanú fölélesztését? A megbélyegzést? A félelemkeltést? Vagy csak az őt választók gyűlöletszintjét, intimpistáskodó vágyát akarta/akarja szinten tartani? A szándék nem ismert, de annak mozgatórugója, a bosszúvágy tetten érhető minden támogató tetszésnyilvánításban, posztban, véleményben, vagy véleményfüzérben. Olyan, mintha ő tette volna ilyenné az egójuk fogságában vergődő milliókat, de nem.

Társadalmunk jelentős tömegei élnek saját beteg lelkületük rácsai mögé bezárkózva. Egyszerűen csak kerestek maguknak egy ehhez minden szempontból megfelelő szinten tartót.

Előállították nekik.

Működik.

Címlapkép: Facebook / Magyar Péter