Negyed évszázada tisztelgünk emléknappal a kommunizmus áldozatai előtt, lévén, hogy az egykori kisgazda politikus, Horváth Béla kezdeményezésére az Országgyűlés 2000. június 13-án fogadta el az erről szóló jogszabályt.

A 25 évvel ezelőtt megszületett parlamenti verdikt nem véletlenül szól úgy, hogy minden év február 25-én kell megtartani az emléknapot, hiszen a második világháború után legnépszerűbb hazai politikai erő, vagyis a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a hazánkat megszállva tartó Szovjetunió belügyi hatóságai.

Az ügy szoros előzményéhez tartozik, hogy a Vörös Hadsereg árnyékában előtüremkedő kommunisták magyar földön is megkezdték a kizárólagos hatalom megszerzéséért vívott harcukat. Sztálin hazai elvtársai 1947-re már elérték, hogy a világégést követő első nemzetgyűlési választásokat 57 százalékos, elsöprő többséggel megnyerő Független Kisgazdapárt kénytelen volt koalícióra lépni a Rákosi Mátyás által vezetett Magyar Kommunista Párttal és a Szakasits Árpád által irányított Szociáldemokrata Párttal.

Kovács Bélának azért kellett bűnhődnie, mert a kisgazdák főtitkáraként ellenezte ezt a frigyet.

Személyén keresztül Sztálin helytartói mindenkinek azt üzenték: így jár az, aki nem áll be a sorba, s nem követi a moszkvai iránymutatást.

Mentelmi jogának fittyet hányva Kovács Bélát a szovjet belügyi szervek 1947. február 25-én a köztársaság megbuktatására irányuló összeesküvés koholt vádjával letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták.

A Szabad Nép című kommunista pártlap másnap Kovács Béla fejére olvasta, hogy „aktívan vett részt földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok alakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében”.

Kovács Béla természetesen ártatlan volt, ezért pedig „el is nyerte méltó büntetését”: húsz év börtönre ítélték.

Kezdetben Sztálin hatalmas birodalmának különböző munkatáboraiban raboskodott, majd 1955-ben hazahozták, hogy előbb az ÁVH jászberényi börtönében, később pedig a Belügyminisztérium Budapesti Központi Börtönében őrizzék. A forradalom őt is megszabadította azoktól a láncoktól, melyeket ártatlanul kellett viselnie, a második Nagy Imre-kormányban földművelésügyi miniszterként még szerepet is vállalt, de a november 4-én hazánkra zúduló hruscsovi intervenciós áradat miatt neki is menekülnie kellett. Jellemző az akkori időkre, hogy egy ideig egykori párttársánál, az ugyancsak kisgazda, idősebb Antall József családjánál bujdokolt. A legsötétebb kádári terror idejében, 1959. június 21-én halt meg. A Szovjet Legfelsőbb Katonai Ügyészség 1989. május 26-án elismerte, hogy ártatlanul hurcolták meg és rehabilitálta.

Kovács Béla 1947-es letartóztatása, megkínzása és brutális bebörtönzése csak egy, a kommunizmus megannyi bűnei közül. Ezer és ezerszám lehetne hasonló történeteket hozni.

A kommunizmus fekete könyve című kötet becslése szerint Lenin vérvörös eszméjének nevében világszerte százmillió embert öltek meg.

Az 1997 novemberében napvilágot látott kötet összeállítói nemcsak a kivégzések hatalmas számát szedték csokorba, de a kényszermunkatáborokban elhalt áldozatok gigászi számát is megbecsülték. A könyv szerzői szerint a kommunista államok nemcsak az emberiesség elleni bűntett, de a béke elleni bűntettet is elkövették.

A kötetben olvasható részletes felsorolás szerint a kommunista eszme miatt meghalt:

• a Szovjetunióban 20 millió;
• Kínában 65 millió;
• Vietnámban 1 millió;
• Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban 2 millió;
• Kambodzsában 2 millió;
• Kelet-Európában 1 millió;
• Latin-Amerikában: 150 000;
• Afrikában 1,7 millió;
• Afganisztánban 1,5 millió ember.

Ma rájuk emlékezünk. Az áldozatokra, akiket egy eszme jegyében és nevében öltek meg.

Csakhogy nem csak a holtakra kell emlékeznünk, hanem az élőkre is. A túlélőkre. Azokra, akiket Lenin eszméi nevében megvertek, megaláztak, kifosztottak, megnyomorítottak, vagy éppenséggel derékba törték az életüket. Azokra is emlékeznünk kell, akik ez elől menekültek az alkohol kábulatába vagy az öngyilkosságba.

Mifelénk, Kelet-Közép-Európában, vagy ahogyan Marx nyomán emlegették, az Elbától keletre, két nemzedéket nyomorított meg a vérvörös eszme, ha azonban a Szovjetunió fennállásának hetven évét is figyelembe vesszük, akkor Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov és Csernyenko főtitkár elvtársak országában még egyszer ugyanennyiről beszélhetünk.

A túlélők, az életben hagyottak is a kommunizmus áldozatai, nem csak azok, akiket az eszme nevében meggyilkoltak.

Száz és százmilliókra kell tehát emlékeznünk, hiszen aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.

Forrás: hirado.hu
Címlapkép: HírTV