Sokan – némi joggal – a mi nemzedékünk és a bennünket megelőző generáció szemére vetik, hogy nem védtük eléggé környezetünket, magyarán: sok kárt okoztunk, amit majd az utódaink szenvednek meg. Na de mi van az utódokkal?
A hír így szól: csaknem 13 ezer tonna illegális hulladékot gyűjtöttek össze a magyar erdőkben az állami erdészeti társaságok 2020 óta. Mármost ennek a szemétnek – mert mi már csak annak mondjuk, a hulladék kifejezés túlzottan „lazának” tűnik – valahogy oda kellett kerülnie. Csodák kétségtelenül vannak, de ezek közé sehogyan sem sorolható, hogy mondjuk, ez a 13 ezer tonna az éj leple alatt a saját lábán osont volna az illegális lerakóhelyre. Akkor mégis, hogyan?
Annyit beszéltünk, beszélünk környezetünk megóvásának fontosságáról, hogy azt egyesek már unják is, sőt tiltakoznak, mondván, nekik ugyan ne vessék a szemükre a szennyezést, semmi közük hozzá. Viszont olyat sem hallottunk soha, hogy igen, én vittem az erdőszélre a sittet, az elhasznált gumiabroncsot, vagy bármi mást. Mert ugye, a mondás szerint nemcsak a bajnak nincs gazdája.
Mit gondolhatnak azok, akik ökölrázva követelik a tisztább környezetet, de mivel fizetni kellene például az építési törmelék elszállításáért, környezetvédő szólamaikat félretéve mégis leraknak ezt-azt oda, ahová nem volna szabad. Mit gondolnak azok az önfeledten ünneplő ifjak, akik szavakban számon kérik rajtunk a környezetrombolást, de a Kossuth téren vagy a Hősök terén szeméthegyeket hagynak maguk mögött? És mit gondolnak, akik évente részt vesznek, teszem azt, a Tisza megtisztításában, a főként Ukrajnából érkező műanyagpalack-áradat eltávolításában, de a következő évben kezdhetnek mindent elölről? (Idén például 10,7 tonna volt a „termés”.)
Nem csak magyar jelenségről van szó, ha nem így lenne, hogyan alakulhatnának ki műanyag hulladékszigetek az óceánokban? Nekünk, sajnos, nincs tengerpartunk.
Ez azonban minket cseppet sem vigasztalhat. Engem például a dühroham kerülget, amikor egy bevásárlóközpont parkolójában eldobott csomagolóanyagokat, kiürített üdítős, sörös vagy – ez a gyakoribb – energiaitalos dobozokat látok, miközben két lépéssel odébb ott a félig sem telt szeméttároló. Nincs erre más magyarázat, mint az, hogy a doboz emelgetése (értsd: ivás) annyira kimerítette a szerencsétlent, hogy jártányi ereje sem maradt, ezért nem jutott el a kukáig…
Az igénytelenségnek olyan foka ez, amelyre értelmes magyarázatot találni képtelenség. Ráadásul az energiaitalok fogyasztói nem a nagymamák, nagypapák korosztálya, ők már a jövő generációja. Amelynek nem tetszik, hogy mi ártottunk a környezetünknek!
De mondok mást is. Ha nem magam látom, el sem hiszem. Két autó állt egymás mellett, a lámpa éppen pirosra váltott. Az előttem lévő, úgy 20 évesnek látszó egyszer csak leengedi az ablakot és kidobja az útra a gyorsétteremből származó zacskót, persze a kajásdobozokkal együtt.
Azért Isten nem ver bottal. A mellette zöldre várakozó autó utasa kiszállt, felemelte a zacskót és „ezt el tetszett veszíteni” felkiáltással visszadobta a csomagot az elkövető autójába. Aki persze rögvest és felháborodottan kiugrott kocsijából – viszont a lámpa közben zöldre váltott és mielőtt tettlegességre kerülhetett volna sor, a „szemétvisszaszolgáltató” elhúzott. A másik pedig fogadhatta a mögötte sorakozók dudakoncertjét. Én is lelkesen nyomtam.
Nem mindenki mer így fellépni a szennyezőkkel szemben. Nem is ajánlatos. Ki tudja, hogyan reagál a tetten ért illető? Elszégyelli magát, vagy dühödten támad? Viszont ma már majdnem mindenkinél ott a fotózásra, sőt videó felvétel készítésére is alkalmas mobiltelefon, ami kiváló eszköz a szemetelők lebuktatására. És bár általában nem pártolom a spicliskedést, ebben az esetben kifejezetten támogatnám.
Akkor talán elérhetnénk, hogy tiszták maradjanak az utcák és ne kelljen sok ezer tonna hulladékkal birkózni évről évre.
Fotó: Metropol/MK