Bámuljuk a dobozt. Eljött a rendszerváltás, rendszerváltoztatás időszaka, a Szabó-családból Szomszédok lettek, valami új, valami más, és mégis kellemetlenül ugyanaz. Életigenlés helyett a középszerűség diadala. Vérszívók, energiavámpírok különböző karakterekbe öltöztetve, látszólag emberek, de valójában varjak, lélek-tolvajok – írja Mező Gábor író, újságíró, kutató Facebook bejegyzésében.

„Más szempontból ők a becsületes, „keményen dolgozó” kisemberek, például az otthonkába bújt, örökkön panaszkodó „Lenke néni”. Ő az egész sorozat alatt a férje, „Taki bácsi” vérét szívja, aki valamiért hagyja ezt. A valóságban ezekből a házasságokból lesznek a családi tragédiák. „Lenke néni” egy szomorkás péntek reggelen, egy hosszabb, még számára is unalmas panasz-ária után kirepül az ablakon.

És a sorozatban? „Taki” taxisként dolgozik, de mégsem jómódú, senki sem érti, hogyan, mégsem jutnak egyről a kettőre, igaz, nem is akarnak. Ők megszeretik ezt a proli-létet, szeretve gyűlölik. Kertes házat cserélnek panelre, de belenyugszanak.

Nem emeli fel őket senki, és szeretnek beleragadni a sárba..„Lenke néni” sem tudja otthagyni a boltot, dolgozik öregen is, totyogva, lehurrogva a lusta, figyelmetlen fiatalokat, hűségesen követve egykori főnökét, akit persze belül megvet. Néha „Taki bácsi” is váltani akar, de a szerelő, akinél próbálkozik, természetesen csaló. Karvalyképére van írva. Csak a pénz, a mutyizás érdekli. Hol van ez a régi idők böcsületes kommunistáitól?

„Taki bácsi” is igazi moralista, nem választja, nem választhatja ezt az utat. Nem érdemli meg a jómódot.

Kevesen tudják, de a karaktert megszemélyesítő Zenthe Ferenc keményen megdolgozott az elismerésért, azért, hogy egyáltalán színészkedhessen. A negyvenes évek elején a nagyváradi hadapród-iskolába járt, oda, ahová a nagyapám. Rákosi Mátyásék szemében nem éppen ez volt a legjobb „ajánlólevél”. Nem véletlenül játszotta olyan jól a végtelenül szimpatikus Zenthe a Tenkes kapitányát, maga is katona volt, harcolt a második világháborúban, így megkapta a kommunisták bélyegét ’45 után. Billogot a homlokára. Csak győzze ledörzsölni.

Itt is összeolvad a valóság és a mese: „Taki bácsi”, azaz Zenthe Ferenc örülhet, hogy él, hogy egyáltalán dolgozhat, hogy az átalakuló rezsim már befogadta a tehetséges „osztályellenségeket”, már akik túlélték a diktatúra nyíltan gyilkos változatát. „Taki bácsi” is furikázhat, lakása is van, együtt élhet a feleségével, múltját nem ismerjük, de azt sejtjük, hogy nem lehetett könnyű az élete, valahogyan csak megkeményedett. Ő a sorozat kevés pozitív, derűlátó szereplőinek egyike, neki kellene ellensúlyozni azt a végtelen keserűséget és savanyúságot, ami a többiekből árad. Meg persze hallgatnia „Lenke néni” örök károgását, amit a szintén kiváló Komlós Juci hitelesen adott elő. Rágondolva magunk előtt érezzük a vasárnapi ebédek rántott-hús illatát, az asztalra kihelyezett selyemcukrot és a felemelkedés, a boldogság elérésének képtelenségét.

Maga „Taki bácsi” mintaférj, nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik, nem kártyázik és főleg: tűr. Ez a kulcscselekvés. A tűrés.

A Szomszédok világában csak a kisembernek van igazsága, csak a proli-lét lehet őszinte, a gazdagok általában sznobok, elérhetetlenek, durvák. A baloldali álmorál működik, ahogyan „Taki bácsi” úgy a „Nagy Fehér” [tudja valaki, ez mi a fenét jelent?] is visszautasítja a felemelkedést. Büszkén!

Utóbbi a sorozat szentje: Mágenheim doktor. A félisten orvos egyértelműen a kopasz rendező, Horváth Ádám alteregója. Valahol szórakoztató vagy megejtő, hogy valaki ennyire el van telve magával. Formáz egy olyan szereplőt, aki megszemélyesíti őt.

Horváth Ádám, a jó kommunista. Vagy a jó baloldali. Nevezzük akárhogy. Kevesen tudják, hogy ’94 után ő volt Horn Gyula végrehajtója, Luca Brasija, hiszen személyesen ő vezényelte le a tévé „megtisztítását” a Médiaháború lezárásaként. Ahogyan a Keresztapában is mondták, időnként elő kell venni a matracokat, jön egy-egy bandaháború és leszámolás, amikor lecsapolják a rossz vért. Éppen ezt tette Horváth tévéelnökként. ’94 után több mint száz jobboldalinak vélt vagy tartott tévést, szakembert küldött el egyszerre Horn Gyula kimondott vagy ki nem mondott utasítására. Íme a „Nagy Fehér” valósága.

Horváth Ádám a sorozatban Mágenheimként – játssza a zseniális Kulka János – szinte csak jót cselekszik. A Szomszédok bölcse, már-már egy kinyújtott, magasabb, liberalizált Rákosi Mátyás. Még idegesítő feleségét, csúnyácska, kövérkés és nagyszájú lányát is elviseli – játssza a roppant gyenge és antipatikus Ábel Anita. Nem beszélve erkölcsi döntéséiről. Bár rengeteget dolgozik, mégsem vált. Egyszer elkezd magánpraxisban dolgozni, de annyira megutálja a kevesebb munkát és a sok pénzt, hogy inkább otthagyja.

Hiszen a pénz büdös. Kapitalista dolog. Már a sorozatban.

Persze valahol ő is ember. Szeretője lesz. Sőt: szeretői. Ezt mi, nézők is megértjük. Vagyis: meg kell értenünk. Eleget tesz a népért ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Hibákat a régi elvtársak is elkövettek. A lényeg, hogy tanuljunk belőle!

Mágenheim kétségtelenül a nők bálványa, de mellette óriási szaktekintély, lehetne ő „nagy orvos” is – ahogyan Horváth Ádám is nagy rendező, egy Szabó István nyilván –, de nem, mert a kisembereket választja, ahogyan Horváth. Csak semmi nagyravágyás. Csak semmi komoly karrier. Jobb ötlet kizsigerelni magunkat és beleragadni a sárba. Nem emel fel minket senki sem.

Csak fogadjuk ezt el. A mocsár valahol meleg. Cuppan és puha. Ez a kisemberek kiegyezése.

Nos, erről is [is?] szólt a Szomszédok.

Eszembe jut most a Kex együttes zseniális dala, a Zöld-sárga. Annak is a vége.

„Katonák szájában

Ereim végei

Úgy szívják véremet

Csak ebbe ne halljak meg!

Csak ebbe ne haljak meg!

Csak ebbe ne haljak meg!”

Csak ebbe ne, Etus.”