Amit biztosan látunk: a régi világrend szétesőben van, s valami új kezd kibontakozni. Hogy mi, arról sorban jelennek meg elemzések, sokszor egymásnak is ellentmondóak – átmeneti kor a miénk, ez az, ami biztos.

És óvatosnak kell lennünk a „tuti biztos” elméletekkel. Persze ezzel nem azt akartam mondani, hogy a történelem nem más, mint – ahogyan A tér és a torony című művében Niall Ferguson idéz valakit – „kibaszott dolgok egymás után következése” és kész. Erről nincs szó, természetesen vannak trendek, korszellemek és korhangulatok, amelyekből kiindulhatunk és eljuthatunk valahová – de csak valahová, nem a végéig.

Vegyük alapul a manapság leginkább elterjedt megközelítésmódot, mégpedig a geopolitikait. Nem véletlenül váltotta fel a geopolitika, a nagy terekben való gondolkodás az osztályszemléletet, az egyéni jogokra épülő társadalmi kiindulópontokat, vagy akár a szigorúan nemzetekben gondolkodó, a vesztfáliai békéig (1648) visszamenő világlátást.

A geopolitikai megközelítés – amelynek gyökereiről kiválóan ír új könyvében, a Világrendszerváltásban Békés Márton – jogosan került előtérbe, visszaszorítva a hagyományos, 19–20. századhoz kötődő világmagyarázatokat. Kiindulópontnak ez tehát reális, azonban nagyon nyitott kérdések szegélyezik azon törekvéseinket, amelyek alapján egy új világrendet próbálunk máris leírni, kivetítve a jövőbe.

A leggyakoribb új teória a nemzetközi és gyakran a hazai gondolkodók között is az, hogy már látható: nagyhatalmak versengésére épül az új rend, ami persze még korántsem rend, hanem küzdelem, harc, versengés, de a végén ez kikristályosodik és a multipoláris világrend megszilárdul, létrejön a nagy birodalmak, sőt nagy területeket átfogó nemzetek feletti szövetségek egymás mellett élő rendszere.

Igen, ez lehetséges, de az is lehetséges, hogy ez nem így lesz. Hanem nagyon másképp.

Csak néhány variációt sorolok fel a lehetőségek közül.

Az első, a fenti teóriának legegyszerűbben – és persze legfélelmetesebben – ellentmondó forgatókönyv az, hogy a nagyhatalmak, nagyterek – amiből négy-öt van, többek között a globális háttérhatalom – közötti konfliktusok és versengések nem maradnak békés keretek között, hanem egy helyi katonai konfliktusból végül mégis kirobban egy harmadik világháború, s az pedig nukleáris fegyverek harca lesz. Ez ma már nem egy apokaliptikus kép, elég, ha csak hallgatjuk a nagy európai országok, illetve az Európai Unió elitjének, s néha amerikai vagy akár orosz katonai szakértők szövegeit, akik ma már komolyan mérlegelik annak a lehetőségét, hogy egy atomháborút meg lehet vívni, mert abban lehet győzni, s nem pusztul el a világ, legalábbis az ő világterük nem.

Ki lehet zárni ezt a forgatókönyvet? Sajnos nem. Egyáltalán nem. S ha így lesz – adja ég, hogy ne legyen így – akkor, ahogy a Bibliában meg vagyon írva, kő kövön nem marad. Nem lesznek nagyterek sem kisterek, nem lesznek nagyhatalmak sem kishatalmak, csak pusztulás és egyszer valamilyen újrakezdés. Mint Örkénynél a romokon: „hozott szalonnával egérirtást vállal özvegy Varsányiné”…
A másik összefüggés az, ami nekem egy ideje nagyon szemet szúr. Egy hiátusról van szó: arról, hogy miközben gigászi birodalmak küzdelmeiről írunk és beszélünk, közben mintha teljesen elfeledkeznénk arról, hogy ez azért nem pusztán területbirtoklási harc, nem pusztán kereskedelmi-gazdasági-technológiai-információs küzdelem a nagyok között, hanem e mögött mégis ideológiákra vagy értékekre épülő politikai rendszerek is vannak. Vagyis, egyszerűbben, azért nem lehet teljesen eltemetni azt a kérdést, hogy vajon az USA, Kína, India, Oroszország, Izrael, a mélyállam (háttérhatalom), esetleg Törökország vagy a dúsgazdag iszlám államok milyen politikai és társadalmi berendezkedésben élnek.

Demokráciában vagy diktatúrában? Nagyon nem szeretnék egy olyan új világrendet, amelyben ez már nem is számít.

És akkor itt ki kell mondanom: ha bármilyen vonzó is Kína gazdasági szárnyalása, nem várnám meg, hogy Kína politikai rendszerét is példaként állítaná valaki is elénk – mondjuk elénk, magyarok elé. Nem! Soha nem fogadnám el, hogy egy totális megfigyelésre épülő, szociális kreditrendszert az emberekre kényszerítő, őket szabad mozgásukban is korlátozó, a készpénzt megszüntető, az ellenzéket kivégző stb. brutális diktatúra bármilyen módon is vonzóvá válhat. Még akkor sem, ha sikeres! Tehát, amikor nagy birodalmakról gondolkodunk, soha ne feledjük el, hogy mi mégiscsak a római jogon, Arisztotelészen és Platónon, a kereszténység szeretet-tanán és az emberi jogokon nőttünk fel, nem beszélve a demokráciáról – bármilyen hibás is legyen az utóbbi.

S végül, de nagyon nem utolsósorban:

a nagytér-elmélet, a nagy birodalmak egyensúlyára épülő teória egyszerűen teljesen kihagyja azt a tényt, hogy a nemzetek és birodalmak felett létezik a globális elit vagy davosi elit (WEF, azaz Világgazdasági Fórum), amelyik nem egyik vagy másik birodalomban gondolkodik, hanem az egész világ felett akar totális hatalmat gyakorolni – és erre egyre látványosabban törekszik, sokszor már nem is titkolva céljait.

E cél – világkormányzás és világtársadalom – eléréséhez pedig gigászi pénzügyi, gazdasági, politikai, katonai, informális, technológiai stb. erőkkel rendelkezik. (Erről beszél egyre nyíltabban Larry Ellison, az Oracle vezetője, Alex Karp, a Palantir Technologies amerikai szoftverfejlesztő vállalat társalapító vezérigazgatója, Peter Thiel, a Palantir Technologies és a Founders Fund társalapítója és sokan mások a technológiai óriások közül – hogy Epsteint még csak szóba se hozzam…)

Csak ennyit akartam most előre jelezni. Egyelőre csak ennyit…

Címlapkép: Alex Karp, a Palantir Technologies Inc. amerikai szoftverfejlesztõ vállalat társalapító vezérigazgatója pódiumbeszélgetésen vesz részt az 56. Világgazdasági Fórum második napján, 2026. január 20-án a svájci Davosban. A január 23-ig tartó rendezvény mottója: A párbeszéd szelleme – Fotó: MTI/EPA/Keystone/Gian Ehrenzeller