Csendes a falu, egy lélek sem moccan, igaz delelőre jár az idő. Az utcán csak egy öreg baktat bekecsében, szalonnás kalapjában. A fehérre meszelt kis templom előtt halad el. Oda sem néz, de kalapját megemeli.
Belép három házzal odébb lévő portájára, becsukja a kaput, amikor megszólal a harang. Mentében ismét megemeli kalapját, majd eltűnik az ajtó mögött.
Csak azért maradt meg bennem ez a jelenet, mert rádöbbentem, hogy Istennek és az egyháznak milyen tisztelete lehet ennél az embernél. Úgy hetven fele járhatott éveinek száma, tehát ahogy mondani szokták, leginkább az átkosban szocializálódott és mégis megőrizte őseinek tiszteletét az Isten iránt. Elgondolkodtam, mennyi szép szokás tűnt már el, és mennyi tiszteletet kifejező megszólítás veszett ki mindennapi életünkből. Például éppen a „Tisztelendő úr” is. Ma már inkább csak az irodalomban fedezhető fel. Pedig milyen nemes kifejezés ez!
Mondhatnánk, ezeken már túllépet a kor. A tisztelet azonban nem korszakok kérdése, miképpen a hit sem, hiszen a feszületre sem lehet másképpen nézni év közben, mint húsvétkor. Ahogy a húsvéti hagyományokat is jó volna őrizni utódainknak, hogy idővel ne csak lesilányított idegenforgalmi show-műsorok emlékeztessék rá őket.
Hitünk szent titkát őrizzük a szertartásokban, a tisztelendő papok jóvoltából, de a néphagyományokat is érdemes és kell óvnunk – locsolkodás, komatál stb. –, hiszen csak így lesz kerek egész hitünk és életünk.
