Nem is olyan régen arra a különleges vállalkozásra adta a fejét egy angol irodalomtudós hölgy, hogy utánajár öt olyan férfi élettörténetének, aki fiatal fejjel felvételét kérte a legkülönbözőbb legendák, szóbeszédek és a titkolózások övezte karthauzi rendbe.
Az évek során az öt fiú közül négyen lemondtak a tervükről, és kiléptek a rendből. Számtalan beszélgetés, több ezer email és sokféle dokumentum alapján az írónő részletesen bemutatja, milyen sokféle benyomás és tapasztalat szőtte a rendhagyó életformára vállalkozó fiatalok sorsának szálait. Bár a legtöbben nem sokat tudnak a karthauziakról, a történet még azok számára is lebilincselő lehet, akik közömbösek a szerzetesi élet iránt. Az elbeszélésnek azonban talán az a legmeghökkentőbb mozzanata, hogy az egyetlen fiatal, aki egész életében megmaradt a hol jegesen hideg, hol izzasztóan forró monostor falai között, a kis csoportnak pontosan az a tagja volt, akit senki sem tartott alkalmasnak a szerzetesi életre. „Leo atya nem is szerzetes” – mondták róla az idősebbek még akkor is, amikor már az elöljárójuk volt, hiszen perjellé választották.
Hányszor, de hányszor megfigyelhető, hogy megtévesztő benyomásaink vannak arról, ki van közel ahhoz és ki van távol attól, amit a kereszténységnek tartunk.
Leo testvérnél minden növendéktársa jámborabbnak, kitartóbbnak, szelídebbnek és elkötelezettebbnek tűnt, mégis pontosan az maradt a legközelebb a szerzetesi visszavonultság eszményéhez, akit látszólag a legnagyobb távolság választott el tőle. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy valakinek annyira fontos maga a kereszténység vagy a kereszténység valamely formája, hogy semmi szüksége olyan külső jelekre, amelyek ország-világ tudtára adják elkötelezettségét?
Véget ért az az időszak, amikor beértük annyival, hogy aki szentségekhez járul, elfogadja az egyházi vezetést és elmondja a hitvallást, egészen biztosan Isten jó emberének tekinthető.
Gyanú támadt bennünk azzal kapcsolatban, hogy ezek a külső jelek valóban kizárólagos kritériumai lehetnek annak megállapítására, ki van valóban belül az egyházban és ki van az egyházon kívül. Miért ne lenne elképzelhető, hogy e külső jelek valójában olyan lepelként terülnek szét a felszínen, amely hamis és álságos belsőt próbál elfedni, és miért ne lenne elképzelhető, hogy más formában is tiszta és ép kapcsolatban lehet valaki azzal, akit Istennek nevezünk?
Miért ne lenne elképzelhető, hogy miközben valaki eleget tesz bizonyos külső ismérveknek, egész életformájával valójában gúnyt űz abból, aminek látszólag jelét adta? Miért ne lehetne az életével eretnek, aki elmondja a minden eretnekséget kizáró hitvallást? A gyanú bizonyos formái maróan hatnak a lélekre, s kikezdik az életerejét. Ez a fajta gyanú azonban szerencsés elbizonytalanodást eredményez: már óvatosabbak vagyunk annak megítélésében, kit helyezzünk belülre és kit helyezzünk kívülre, amikor a kereszténységről gondolkodunk.
Nemcsak a belső és a külső van különös kapcsolatban a kereszténységen belül, hanem a távolság és a közelség is.
Ahhoz, hogy valaki meg tudja ítélni saját korának eseményeit és fejleményeit, hogy egészen közel tudjon lenni hozzájuk, először végtelenül messzire kell távolodnia tőlük, egészen addig, akit Istennek nevezünk. Nem véletlen, hogy saját koruk történéseiben sokszor a legnagyobb imádkozók mozogtak a legotthonosabban, és ők ítélték meg a legpontosabban, kinek van igaza. Athanasziosz tudta, hogy a kereszténységüket nagy dobra verő császároknak a legfontosabb kérdésben nincs igazuk (és nem törte meg, hogy tisztánlátásáért száműzetéssel kellett fizetnie), Sienai Katalin tudta, hogy a pápának „haza” kell mennie avignoni fogságából, II. János Pál tudta, hogy a hazugságokra épített államoknak össze kell omlaniuk. Mindannyian nagyon messzire távolodtak koruk mozzanataitól ahhoz, hogy nagyon közel tudjanak kerülni hozzájuk. E távolság hiányában könnyen kialakulhat egy szürke zóna, egy olyan elmosódott, homályos és mocsaras terület, ahol a magabiztos ítéletek kimondásához csak olcsó érdekek elleplezésére irányuló törekvés ad erőt, ahol az elismerő szavak csak a szolgalelkűséget nyugtázzák, az elmarasztalások pedig csak önállóságot rónak fel. Ebben a szürke zónában lehetetlen egészen közel kerülni a kézzelfogható dolgokhoz, mert hiányzik belőle a végtelen távolság igénye és lehetősége.
Amikor a karthauzi monostorban Leo testvért perjellé nevezték ki, első dolga volt, hogy a templomban saját kezével ledöntötte azt a válaszfalat, amely mindaddig elválasztotta egymástól a főként szellemi tevékenységet végző és pappá szentelt „atyákat” a többnyire fizikai munkával megbízott laikus „testvérektől”. Egy rend egyazon templomban imádkozó tagjai közé ne szoruljon válaszfal, vallotta. Ma még egyazon egyház és egyazon kereszténység számos csoportja húz válaszfalat önmaga és a többiek közé. Akiket zavar ez a helyzet, semmi másban nem bízhatnak, csak a mindent megfelelő távolságból megvizsgáló szellem ítélőerejében és a mindentől végtelen távolságra húzódó, egészen Istenig menekülő lélek mindenhez közel jutni tudó képességében. Ezen kívül csak a szürke massza vár. Akikben igazán bízni érdemes, nem ezt választották.
Szerző: Görföl Tibor / Szemlélek
Illusztráció: pixabay.com
