Manapság, amikor megszületett már az „ateista lelkész” fogalma a német protestáns egyházakban, de a katolikus egyház is egyre inkább lefokozza magát egy hajléktalanszálló, környezetvédő hivatal vagy népjóléti intézmény szintjére, megfeledkezve Istenről és az ő transzcendens, természetfölötti világáról, tulajdonképpen jóleső érzés olyan tömegekről, köztük fiatalokról is olvasni, akik halálosan komolyan veszik Allahot és teljes önátadással imádják őt.

A Korán és a szunnák istene éppúgy egyetlen, mindentudó és mindenható isten, mint Jahve vagy a Szentháromság-Egyisten. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!” – olvassuk a Bibliában (MTörv 6,4). „Mondd: Ő, Allah az Egyedüli, az Egyetlen” – mondja nekünk a Kegyes Korán is (112.1). amely tele van hasonló kijelentésekkel: „Allah! Nincs más isten, csak Ő, az Önmagában Létező Örök” (K 2,255). Úgy tűnik, egyetlen pillanat volt Mohamed életében, amikor Allah egyetlenségével kapcsolatos igehirdetése megbicsaklott: amikor a Sátán megtévesztette őt. Al-Tabari 1192. pontja szerint saját törzsének, a Qurajs törzsnek megnyerésére törekedve az általuk Allah leányainak tekintett istennőkról: al-Látról, al-Uzzáról és Manátról így nyilatkozott: „Ezek azok a magasztalt, magas röptű darvak, akiknek közbenjárása elfogadott.” Annak ellenére, hogy ezt követően a törzs tagjai úsztak a boldogságban, Mohamed ezt a mondatot „sátáni versnek” minősítette. Erre utal a K 53,23: „Ezek csak nevek, amelyekkel csak a ti apáitok nevezték el őket. Allah viszont nem bocsátott le erre engedélyt.”

Minket ennél közelebbről érint az iszlámnak a keresztény Szentháromság-tanról alkotott véleménye, amely szerint mi keresztények is „tévelygők” vagyunk, mert az egyetlen Allah-hoz más isteneket is társítunk. (Vö. K 1,7: ebben a versben a zsidókra vonatkozik az a kitétel, hogy Allah őket „haragvással sújtja”, a „tévelygők” pedig mi vagyunk, keresztények.)

Többször is találkozunk a Korában ilyen kitételekkel, mint: „Allah nem nemzett, és nem nemzették” (K 112,1), illetve: „Allah-hoz nem illik, hogy fiúgyermeket nemzzen” (K 19,35). Az is feltűnő, hogy Jézus (Isa) Allah-ot sosem szólítja atyjának, hanem Urának: „(Jézus mondja: ) Allah az én Uram és a ti Uratok! Őt szolgáljátok!” (K 19,36) Mohamed félreértette a mi szentháromság-hitünket, azt gondolva, hogy nálunk a Szentháromság személyei: Allah (a mennyei Atya), az általa megtermékenyített Mária és közös gyermekük: Jézus. Ezért olvasunk ilyeneket a Koránban: K 5,116-117: „Midőn Allah mondta: ’Ó, Jázus, Mária fia! Talán te mondtad az embereknek: Engem vegyetek és anyámat két istennek, Allah mellé?’ – Jézus mondta: ’Magasztaltassál! Hogyan mondhatnék én olyat, amihez nincs jogom? Ha én mondtam volna, Te bizonnyal tudnád ezt. Te tudod, mi van az én lelkemben, ám én nem tudom, mi van a Te lelkedben. Hiszen Te vagy a láthatatlan dolgok Tudója! – Csak azt mondtam nekik, amit Te parancsoltál meg nekem: azt, hogy Allah-ot szolgáljátok! Az én Uramat és a ti Uratokat. Tanú voltam velük szemben, amíg közöttük tartózkodtam…’”

Persze, legyünk őszinték, a Szentháromság titkát könnyű félreérteni. Számomra is sok időben került, amire megsejtettem, mit jelent Hiszekegyünkben az, hogy Jézus Krisztus a Fiú, aki az Atyától született. Ő az Ige, az az egyetlen Szó (görögül: Logosz, latinul: Verbum), akiben a mennyei Atya kimondta minden gondolatát, akaratát és szeretetét… Vagy: Jézus az Atya tökéletes, élő képmása, aki egy az egyben azonos az Atyával, és mégis más Valaki, mint az Atya…

A fentebb említett félreértés ellenére lenyűgöző az a hit és a ragaszkodó odaadás, amely Allah jelzőiből kiolvasható. Vannak olyan muszlim teológusok, akik száz vagy száznál is több megtisztelő szóval illetik Allah Személyét. Én most megelégszem a Korán három versével:

K 59,22-24: Ő Allah! Akin kívül nincs más isten, csak Ő. A rejtett és a látható dolgok Tudója. Ő a Könyörületes és az Irgalmas… Ő a Király, a Szentséges, a Béke, a Biztonságot Adó, a teremtményeire Felügyelő, a Hatalmas, a Mindenható, a Fenséges. Magasztaltassék Allah! Magasan felette áll ő annak (azoknak), amit (akiket) mellé társítanak. – Ő Allah, a Teremtő, a Létrehozó, a Megformázó. Őt illetik meg a szép nevek. Az Ő dicsőségét zengi mindaz, ami az egekben és a földön van. Ő a Hatalmas és a Bölcs.”

Ezeket a gyönyörű jelzőket persze mi keresztények is ismerjük. De benne élnek-e ezek az átlag keresztény lelkében úgy, ahogy a muszlimok lelkében élnek? Mi az iszlám isten-fogalmából jószerével csak az eleve elrendelőt és a kérlelhetetlenül büntetőt ismerjük. – Egyébként az „eleve elrendelő” (predesináló) isten fogalmát mind a kereszténység, mind az iszlám ismeri. A kárhozatra eleve elrendelő isten fogalmát azonban a kereszténység nem ismeri, bár a középkorban bizonyos protestáns szerzők beszéltek erről. Az iszlámtól azonban nem idegen az az Allah, aki „a hívőt hívővé, a hitetlent hitetlenné teszi”. K 4,88: „Vajon azokat akarjátok az igaz útra vezérelni, akiket Allah vitt a tévelygésbe? Akit Allah visz a tévelygésbe, annak számára nem találhatsz utat.” Ám ezt a szöveget lehet úgy is értelmezni, hogy Allah már korábban elkövetett bűneik miatt visz egyeseket a tévelygésbe…

Mindenesetre annyit mondhatunk, hogy a Bibliában van egy bizonyos fejlődés a diesirae (harag napja) Istenétől a terméketlen szőlőskertjét sirató és a tékozló fiát keblére ölelő Isten felé. A Koránban a fejlődés inkább fordított: a szerető Atyától az ítélő Bíró felé halad. Az iszlámtól idegen az az Isten, aki népének jegyese, illetve – Fiának megtestesülése óta – testvére és barátja is. – Végül még egy észrevétel: Allah jelzői közt ritkán találjuk a „hűségest”. Ez azért van, mert a hűség, illetve az elkötelezettség az iszlám szerint veszélyezteti az Úr abszolút autonómiáját, szuverenitását. Allah-ot még saját ígérete sem kötelezheti semmire…