A Szent Korona története maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzá fűződő eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthető egyik a másik nélkül.

“A Szent Korona nem királyi ékszer, hanem az ország szent koronája, s mint ilyen, jelképe a magyar államhatalomnak… A koronázás a kezdetben tiszta egyházi szertartásból 1205 óta válik fontos alkotmányjogi intézménnyé, amikor is III. András koronázásakor esküt tesz arra, hogy “országa jogait és a korona méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani.”  Koronánk történelmünk hiteles tanúja.

Bartoniek Emma írja 1939-ben megjelent kitűnő, A magyar királykoronázások története című könyvében:

“Lássuk mármost a magyar Szentkoronának rövid történetét, hiszen ez a jelvény központjában áll az egész magyar koronázási gyakorlatnak, s döntő fontosságú, elengedhetetlen tényező a magyar királyi hatalom átruházásában.

Eléggé ismeretes, hogy Szentkoronánk két részből áll. Az alsó, nyílt koronát, tudjuk, Dukász Mihály görög császár küldötte I. Géza magyar királynak mintegy 1075-ben, a hagyomány szerint, elismerésül azért az emberséges bánásmódért, melyben Géza Nándorfejérvár dicsőséges elfoglalásakor a görög foglyokkal bánt. Hogy ezt a diadémet valóban Mihály császár ajándékozta és valóban I. Gézának, az kitűnik a koronát ékítő képek felírásaiból, melyek megnevezik mind Mihály császárt, mind pedig Gézát, »Magyarország (görögül: Turkia) igazhitű királyát« is. Ezen tehát semmiféle szkepszis nem tud egy jottányit sem változtatni.

Szentkoronánk másik része, a felső, zárt korona, melyet egy ma már ferdén álló kereszt ékít. Ez a felső zárt korona az, melyet II. Szilveszter küldött Szent Istvánnak, s melyet valószínűleg már I. Géza korában összeillesztettek a Dukász-féle nyílt koronával. Szilveszter koronaadományát Szent Istvánnak az a legendája beszéli el, melyet Hartvik püspök szerkesztett Kálmán király korában, mintegy 1109 és 1114 között. Nincs ok, amiért hitelét kétségbe vonnám, s ez a legenda a tanúnk arra, hogy mai Szentkoronánknak felső, nem Dukász-féle része az eredeti Szilveszter küldötte szentistváni korona.

Igaz, VII. Gergelynek, a pápai világuralom szenvedélyes előharcosának egy 1075-ben írt oklevele azt állítja, hogy III. Henrik német császár, mikor magyar hűbéresét, Pétert 1044-ben trónjába visszahelyezte, a pápának, helyesebben Szent Péter apostolnak megküldötte a legyőzött Aba Sámuel királyi lándzsáját és koronáját éspedig azért, hogy »azok, mint az ország jelképei, eljussanak arra a helyre, hová a Magyarország fölötti főhatalom (principatus) tartozik«. Ne feledjük, Gergely mindenáron főhűbér urává akarta magát tenni minden keresztény fejedelemnek, így a magyar királynak is. Ezért Gergely előadása csak részben lehet helyes. Mert ne feledjük azt sem, hogy más, teljes hitelű német krónikák, melyeknek nem volt érdekük mást mondani, mint a puszta tényeket, csak a lándzsa megküldéséről tudnak. Így az Altachi Évkönyvek is, melyek pedig ennek a kornak magyar eseményeire máig a legfontosabb forrásunk, hiszen egykorú magyar krónikáink is ezekből merítettek. És csak lándzsát látott a Szent Péter bazilikában felfüggesztve az a milánói követ is, ki 1077-ben járt városa megbízásából Rómában, s ezt krónikájában szintén megírja.

Úgy hisszük, VII. Gergely a koronát csak állítólagos főhűbérúri igényei alátámasztására tette hozzá a lándzsához, s ennek a koronaküldésnek csak annyi alapja van, mint a pápai hűbéruraságnak Magyarország fölött, melyet VII. Gergely ebben a levélben is, de más írásaiban is épp ily meggyőződéssel hirdet. Különben is, még Gergely sem arról a koronáról szól, melyet Szilveszter küldött, – ez a hiedelem csak azért terjedhetett el a magyar történetírásban, mert Gergely levelét sokan félreértették, s úgy magyarázták, hogy Henrik azért küldötte volna Aba Sámuel koronáját Rómába, mert az onnan jött.

Másfelől tény az, hogy III. Henrik császár Aba Sámuel fölött nyert győzelme után (mikor pedig ennek lándzsáját is elküldötte »Szent Péter testéhez«) Pétert megkoronáztatta – »koronájába teljes joggal visszahelyezte« – és sajátkezűleg intronizálta. A következő évben azután, mikor Henrik ismét meglátogatta magyar védencét, ez lándzsával felajánlotta neki országát, melyet Henrik nyilván ugyanazon lándzsával vissza is adott neki – hűbér gyanánt. Az is tény, hogy Péter után I. Endrét, I. Bélát, s mind az összes többi XI. századi magyar királyt megkoronázták (Szent László kivételével). Volt tehát királyi lándzsa is, korona is az országban azután is, hogy Aba lándzsája Rómába került, s azelőtt is mielőtt Dukász Mihály Szentkoronánk alsó részével I. Gézát 1075 körül megajándékozta. (Pl. Salamon király 1063–1076. évi obulusain – ezüstpénzein – is fején koronával ábrázoltatik.)

Miért a pápához fordult Szent István koronáért?

Mert a koronázás egyházi szertartás, s ezért koronáért is a keresztény egyház fejéhez kellett fordulnia. Tény viszont az is, hogy Szent István koronázásáról, tehát az új magyar királyság megalapításáról III. Ottó német császár is tudott, sőt azt melegen pártolta, s Szent István a magyar keresztény államot a császár jóindulatú buzdítására és a pápa áldása mellett alapította meg. (Kiemelés tőlem. Z. Zs.)

Melyik a többi, s legrégibb magyar koronázási jelvény? Már Szent Istvánt is kereszttel kezében ábrázolják pénzein, hosszú, lándzsanyélre tűzött kereszttel, éspedig nem kettős, hanem egyszerű, de görög (egyforma hosszú szárú) kereszttel. Legrégibb pecséteinken – Szent László és Kálmán idejéből – országalmát is tart a király, szintén kereszttel ékítve – mint ezt már fentebb is említettük. A kard is már Szent István korának hagyománya – a Koppány vezér ellen induló még koronázatlan fejedelmet német vitézei lovaggá ütik – sőt ő III. Ottó császártól lándzsát is kapott ajándékba. Ezt a lándzsát kereszttel is szokták ékíteni. Imre király és öccse Endre, a későbbi II. Endre viszályából tudjuk azt is, hogy a királyi (bírói) pálca mily fontos jelvénye a királyi hatalomnak. Mikor ugyanis a Dráva partján egymással szemben álló két sereg királyi oldaláról Imre király egymagába átmegy Endre táborába, csupán királyi pálcáját tartja kezében, mert ez a fegyver elég ahhoz, hogy öccsét kézenfogva ellenállás nélkül kivezethesse fegyveresei közül és fogságba vethesse.