Karácsony Gergely gyújtó hangú beszédet intézett lelkes hallgatóságához a Fudan Egyetem építése elleni, múlt szombaton megtartott tüntetésen. Több más hajmeresztő kijelentés mellett a főpolgármester arról is szólt, hogy szerinte abból az 500 milliárd forintból, amelyet az egyetemre fordítana a kormány, „csodálatos dolgokat lehetne tenni ebben a hazában”. Például „egyszer és mindenkorra fel lehetne számolni a gyermekszegénységet. Esetleg Jakab ötvenezerszer mondhatná el Kövérnek a Parlamentben, hogy ficsúrok”. Vagy-vagy. Igazi dilemma ez az összeforrt ellenzék számára.
De komolyra fordítva a szót, beszéljünk a gyermekszegénységről, mint létező problémáról. Husz Ildikó így ír azonos című tanulmánya bevezetőjében a kérdésről:
„Sokak számára különösen hangzik a gyerekszegénység mint kifejezés, hiszen a gyerekeknek általában nincsenek saját anyagi javaik, így szegények is csak a szüleik jogán lehetnek. Ebben az értelemben tehát helyesebb lenne a gyermekes szülők vagy családok szegénységéről beszélni.”
A liberális demokráciákban azonban mára a gyermekszegénység önálló kutatási területté avanzsált, mivel épp a gyerekek
„a szegénységet eredményező és az azt fenntartó társadalmi tényezők vétlen kárvallottjai, és akikkel kapcsolatban ezért a táradalom felelőssége a szokásosnál is nagyobb”.
Íme, egy újabb áldozati csoport, csak épp esetükben tényleg igaz, hogy vétlen kárvallottak. Arról viszont hosszasan lehetne és kellene is beszélni, hogy pontosan kik ennek a jelenségnek az elsődleges és közvetlen felelősei. Valamiért azonban a gyermekszegénységet taglaló tanulmányokból egységesen hiányzik az „egyéni felelősség” fogalma. Érdekes, hogy a neoliberalizmus, míg az egyént, mint individuumot újabb és újabb jogokkal ruházza fel, addig a felelősséget – és kötelességet – meghagyja a közösség számára, lásd a „társadalmi felelősség” szállóigévé tétele bizonyos témakörökben. Mintha a közösség nem is egyénekből állna, hanem tőlük független entitásként volna kezelendő.
A Magyar Szegénységellenes Hálózat hithű liberálisként írja 2020-as „szegénységjelentésében”, hogy a 2008-2018 között lezajlott munkaerőpiaci folyamatokat a kormányzati kommunikáció csodaként tálalja,
„miközben valójában csak a lista végéről a középmezőnybe került Magyarország”.
Szerintük tehát a Gyurcsányék által a béka valaga alá juttatott magyar foglalkoztatottságot minimum a lista elejére kellett volna feltornásznia a nemzeti kormánynak. Vagy még annál is előkelőbb helyre.
Írják még azt is, hogy
„a szegénység és kirekesztődés jelzőszámai valóban jelentős javuláson mentek keresztül az elmúlt évtizedben, de ezek a folyamatok hasonlóan zajlottak le Közép-Kelet-Európában is”.
Csak hogy legyen azért üröm az örömben. A kormányzati eredmények kénytelen kelletlen elismerése után aztán csak kibújik a szög a zsákból, és jön a feketeleves:
„ami azonban nálunk sokkal kedvezőtlenebbül alakul, az a jövedelmek elosztása, a Gini-együttható értéke”.
Megérkezünk tehát a „jövedelmi egyenlőtlenséghez”, amely nyilván csak a „jövedelmi egyenlőséggel” állítható szembe. Szabadság, egyenlőség, testvériség! Egyforma jövedelmet mindenkinek, annak is, aki tud és akar dolgozni, meg annak is, aki tudna, de nem akar! Ugye, milyen igazságos?
A hamis és álszent hívószavak helyett azonban nézzük a számokat! A KSH 2010-es, azaz a szocialista kormányzat alatti gyermekszegénységet vizsgáló jelentésében írja, hogy anyagi okokból minden tizedik gyerek nem evett húst vagy halat, s ez az alsó jövedelmi ötödben élők közül már minden ötödik gyermeket érintő probléma volt. A zöldség és gyümölcs az átlag magyar gyermekes háztartások 15 százalékában volt pénzhiány miatt elérhetetlen, a csökkenő anyagi lehetőségekkel párhuzamosan pedig az előfordulások gyakorisága nőtt. A munkaerőpiachoz gyengén kapcsolódó, sokszor csak alapfokú végzettséggel rendelkező háztartásfők családjaiban élő gyermekek közül majd minden harmadik nem fogyasztott rendszeresen húst, több mint 38 százalékuk gyümölcsöt, egynegyedük pedig egyikhez sem jutott hozzá rendszeresen. Az egyszülős háztartásokban élő gyermekek egy részének sem volt sokkal könnyebb: háztartásaik 16 százalékában húst, illetve több mint 19 százalékában zöldséget, gyümölcsöt nem tudtak megfelelő rendszerességgel fogyasztani.
Cipőt, csizmát a háztartások legnagyobb részében újat vásároltak, azonban új ruhát az összes 16 éven aluli gyermek közül minden ötödik pénzhiány miatt nem kapott, és ez legfőképp a három- és többgyermekes községben élőket (42 százalék), valamint az alsó jövedelmi tizedbe tartozókat érintette. Ez utóbbiak háztartásaiban több mint 36 százaléka volt azoknak az aránya, ahol inkább használtan szerezték be az öltözködéshez szükséges darabokat.
Átlagosan a gyermekes családok 8 százaléka nem volt képes az orvos által felírt gyógyszert kiváltani a 16 év alatti gyereke részére. Az adatok azt mutatták, hogy ebben a tekintetben a szülő munkanélkülivé válása jelenti a legnagyobb kockázatot. Az ilyen háztartásokban több mint 21 százalék volt azoknak az aránya, ahol nem tudták kiváltani a gyermeknek felírt orvosságot, míg az aktívaknál ez az arány csak 4 százalék volt. A legalsó jövedelmi decilisbe tartozó munkanélküli háztartásokban volt a legrosszabb helyzet, ahol a gyógyszert kiváltani képtelenek aránya már 29 százalékra emelkedett, itt élt az összes 16 éven aluli gyermek 7 százaléka.
Összességében elmondható, hogy a halmozódó depriváció leginkább a szegény, munkanélküli, alacsonyan képzett háztartásfőjű gyermekes háztartásokban élőket érintette. A gyermekszám növekedése pedig már önmagában emelte a depriváció halmozódásának az esélyét, azonban ha mindez jövedelmi szegénységgel is párosult, akkor az itt élő gyermekek közel háromnegyede vált valószínűleg kirekesztetté.
Ez írta tehát a 2010-es kutatás, annak alapján, amit a szocialisták segélyalapú társadalmi szemléletmódja megteremtett. De nézzük, hogy álltunk tíz évvel később, 2020-ban!
Tüntetés a Fudan Egyetem ellen Fotó: Horváth Péter Gyula
Az EUROSTAT felmérése szerint 2010 óta hazánkban csökkent a harmadik legnagyobb mértékben a gyermekszegénység az Európai Unióban. Míg Magyarország 2010-ben csak a 25. volt a rangsorban, tehát mindössze három országban volt nagyobb a gyermekszegénység, mint nálunk, ehhez képest a friss adatok szerint hét helyet javítottunk. De az EUROSTAT adatai azt is igazolják, hogy a kormány munkahelyteremtésre, adócsökkentésre és családtámogatásokra épülő politikája pozitív eredményekre vezetett.
És akkor térjünk vissza egy gondolat erejéig Husz Ildikó tanulmányához, amelyben a szerző célzottan szólítja meg azokat, akik egyéni felelősséget (is) bátorkodnak keresni a gyermekszegénységben, gyermekéhezésben:
„Az áruval megrakott bevásárlókosarak sem a szegénység képzetét keltik, még ha a boltban látott családnak két hét múlva már alig kerül ennivaló az asztalára. Sok mélyszegény családot ér az a vád, hogy nem tud beosztóan élni: amikor pénz áll a házhoz, van enni-innivaló bőven, a gyerekek csokit, kólát is kapnak, a hónap második felében azonban a bőségből már semmi sem marad. Ebben a tanulmányban nincs mód annak részletes elemzésére, hogy hogyan vezet a nyomor a „mának élni” életszemlélethez, azt mindenesetre érdemes figyelembe venni, hogy a szegény családok és gyerekeik is ugyanabban a fogyasztói társadalomban élnek, mint szerencsésebb helyzetű társaik. Ugyanúgy találkoznak a reklámokkal, amelyek azt sugallják, hogy a boldogsághoz elengedhetetlen bizonyos termékek – adott fajta üdítő, édesség, márkás ruha, cipő – megléte… Az ország gazdasági fejlettsége egyetlen gyermek éhezését vagy elégtelen ruházatát, egyetlen család nyomorát sem indokolná. A probléma tehát nem itt, hanem a szociális ellátórendszer nem megfelelő működésében van, amely a lyukas szociális hálóért felelős… A közvélekedésben gyakran találkozunk olyan nézetekkel, melyek szerint a (mély)szegénység hátterében valamilyen felelőtlen, deviáns, vagy immorális viselkedés áll. Ez a vélemény, amely végső soron a (mély)szegényeket magukat hibáztatja a sorsukért, makacsul tartja magát annak ellenére, hogy ma már számos ezt megkérdőjelező kutatási eredménnyel rendelkezünk. Egy sor vizsgálat kimutatta, hogy bizonyos irracionálisnak, felelőtlennek látszó gondolkodási minták, erkölcstelennek tekintett viselkedési jellemzők kialakulása nem a szegénység oka, hanem következménye. Már az anyagi erőforrások átmeneti szűkössége is jelentős mértékben korlátozza az ember kognitív kapacitásait és teljesítményét, akadályozza az észszerű gondolkodást és a jó döntés meghozatalát. Ezek a kockázati tényezők jelzik azokat a legfontosabb mechanizmusokat – alacsony iskolázottság miatti rossz munkaerő-piaci helyzet és alacsony jövedelemtermelő képesség, nem eléggé hatékony családtámogatási rendszer, etnikai alapú diszkrimináció, a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés területi különbségei –, amelyek különböző mértékben felelősek a szegénység kialakulásáért és tartós fennmaradásáért.”
Elsőként a szerző szóhasználatára hívnám fel a figyelmet, amely szerint vannak szegények és vannak szerencsések. Véletlenül sem dolgozók és nem dolgozók, a modern társadalomtudomány e kategóriákat rég meghaladta, nyilván diszkriminatív, nem elég PC. Jobb az áldozat és az elnyomó meghatározás – puhább változatban az utóbbi nevezhető szerencsésnek is. Hogy valaki sokat tanult, majd még többet dolgozott – ezáltal értéket teremtett – a magasabb jövedelméért? Ilyesmit nem divat hangoztatni a liberális társadalomtudományi szalonokban.
Aztán itt van az ok és a következmény kérdése, pontosabban annak csűrése csavarása. De azért arra kíváncsi volnék, vajon a két háborút, majd a padlássöpréseket követő nyomort, megaláztatást és éhezést megélt nagyszüleink, dédszüleink, akik újraépítették ezt a torzóra csonkított országot, mit szólnának a fenti halványlila hőbörgéshez, pardon, eszmefuttatáshoz? Mit szólnának, ha tudnák, hogy ma minden gyerek ingyen (az adófizetők pénzéből) kapja a tankönyveit? Hogy ma minden rászoruló kiskorú ingyen (az adófizetők pénzéből) étkezik? És ahhoz, hogy ott, ahol ingyen étkeztetést biztosít a magyar állam a gyerekek 90 százalékának a számára, az étel fele a moslékba megy a hónap elő két hetében, mert akkor még bőven van a családi pótlékból, a közmunka pénzből, ezért inkább csipszet esznek, energiaitalt isznak, és a tökfőzelék helyett rántott húst követelnek?
Végezetül kanyarodjunk vissza a főpolgármester olcsó demagógiájához, amely szerint véges összegből (500 milliárd forint) ígéri egyszer s mindenkorra felszámolni a gyermekszegénységet, az egyébként önmagát újratermelő problémát, amely ironikus módon épp a Karácsony-félék kérdésre adott helytelen válasza miatt termelheti magát újra. Mert a segélyezés csak azt a réteget szólítja meg, amely nem termel, csak fogyaszt: a „semmiért valamit” elv pedig mindig a társadalom mélyszöveteit célozza, majd roncsolja szét. A valami ugyanis sosincs ingyen, azt valaki más megtermeli, megdolgozik érte. De pontosan tudja ezt Karácsony, ahogy azt is, kikkel akarja megfizettetni a demagógiával vásárolt szavazatok árát.
Címlap: MTI/Varga György
