A CÖF-CÖKA 2020-as Szellemi honvédő díjait tegnap adták át ünnepi keretek között. Posztumusz díjban részesült Bencze Izabella jogász, a CÖF-CÖKA alapító tagja is. Németh Miklós Attila laudációját az alábbiakban közöljük.
„Nem tudom olvasta-e Viktor Grisin az Egri csillagokat, de ha nem, akkor harminc évvel ezelőtt megtapasztalhatta, hogy miként is bánnak a betolakodó ellenséggel a magyar nők. Igaz nem forró szurkot, vagy kondérnyi magyar gulyást kapott a nyakába -, mint annak idején a törökök -, de vörösebbé vált, mint az a hadsereg volt egykoron, amelynek magyarországi kártételeit megpróbálta saját javukra fordítani.
Ez akkor történt, amikor a hazánkat utolsóként elhagyó orosz katona -, Silov altábornagy – már egy hete moszkvai albérletet keresett annak a több mint százezer szovjet állampolgárnak, aki az ideiglenesen Magyarországon töltött évtizedek után, hontalanságra ment haza. Kivonulásuk 34 541 vasúti kocsival és 48 katonai konvojjal történt, ám a csapatkivonás háttértárgyalásain éppen nem arról volt szó, amit elvittek, sokkal inkább arról, amit itt hagytak.
Az éjjel-nappali munka eredményeként – éppen harminc éve – aláírásra váró jegyzőkönyv került az asztalra. Az orosz miniszterhelyettes és a magyar tárgyalófelet képviselő Annus Antal altábornagy az ez alkalomra előkészített tollat próbálgatta, amikor Bencze Izabella kiszúrta, hogy a cirill betűs szövegben álcázott akna van. Bella szövegértésével nem lehetett gond, nyelvtudását ugyanis Szibériában, egy építőtábornak nevezett, „Gulág jogutód” barakkjaiban tökéletesítette. A joghallgató nyári tanfolyama annyira jól sikerült, hogy hazaérve Bencze Izabella a KISZ iroda asztalára vágta tagsági igazolványát. A nyolcvanas évek végéig el is volt nélküle. Negyedszázad múlva szúrta ki az egyik főnöke, hogy Dr. Bencze Izabella osztályvezető nem párttag. Azonnal ideológiai képzésre küldte, ahol Bella – amikor felszólították, hogy mondja el a véleményét -, Lenint idézte. Lenint, aki az Auróra korlátjára támaszkodva üzen Gorbacsovnak, hogy előről kellene kezdeni…
Mit sem tudott mindezekről Grisin, csak amikor a szemére olvasták, hogy mégis, hogy képzeli a jegyzőkönyvnek azt a mondatát, amely szerint a „szovjet fél bármikor újra kezdeményezheti a gazdasági tárgyalások felújítását” – elvörö- södött, fölugrott, és a diplomácia minden eszközét félre dobva, kirohant a teremből – olvasható Dr. Bencze Izabella visszaemlékezésében. Aztán amikor visszajött a terembe, a magyar küldöttség egyik tagjával megüzente: „sohasem gondolta volna, hogy egy nő fogja kiűzni őket Magyarországról”.
Ügyes, mondhatnánk. De mondom is, mert Bencze Izabella ügy-es volt a szónak azon értelmében, hogy mindig rátalált arra az ügyre, amiért érdemes volt kiállni, amiért érdemes volt harcolni, és ami a legfontosabb: amit érdemes volt végigvinni a teljes megoldásig.
Gyerekként ragaszkodott a kedvenc játékához még azon az áron is, hogy a család állítólag emiatt nem disszidált. Rettegve, de viselte az édesanyjától kapott kokárdát azokban a forradalmi időkben, amikor ebbe bele is lehetett halni. Magához vette a véres zászlót, amit a család a ruszki katonák kereszttüzéből mentett ki, és őrzött meg a mai napig. Elhagyta Magyarországot, aztán Hamburgban és Szarajevóban majd’ belehalt a honvágyba. Ez is az ő ügye lett. Nem kért, nem várt senkitől segítséget. Visszatért saját hazájába -, ez is az ő ügye volt. Mert a szerelem lehet olyan erős, hogy a szókincsét több nyelven is megtanulja az ember, de nem lehetett olyan erős, hogy valaki nyugatról a vasfüggöny mögé költözzék asszonyáért. Amikor a határon a legnagyobb emberi érzésnek búcsút intett, az is az ő ügye lett.
És az ő ügye lett a kommunista nomenklatúra elszámoltatásáért való küzdelem, hogy hiába suttognak a tölgyek Csillebércen, nem jogutódja a DEMISZ a KISZ-nek, tehát nincs üzlet. Szemébe mondta mindenkinek, hogy sem az anyagi, sem pedig az erkölcsi elszámoltatás a mai napig nem történt meg. A szocializmus idején megtermelt javak kézen-közön eltűntek. Kifosztatott az ország a saját pártállami elitjének tevékeny közreműködésével. Ügyes.
Nem szerettem volna alperes lenni egy Dr. Bencze Izabella által képviselt ügyben, mert hagytam volna, hogy igaza legyen. Az ő tekintetéből ugyanis sugárzott a megrendíthetetlenség. Aki vele szemben ült, az előbb utóbb belátta, hogy az igazság odaát van. Bár azokon a filmfelvételeken, amelyeken a rendszerváltás nagy kérdéseit feszegette, mindig jogászosan komoly, a személyes találkozásainkkor rendre mosoly ült a szemében. Amolyan figyelő mosoly. Készenléti. Hogy kell-e valamit segíteni? Figyelni, hogy minden jogszerűen, a törvényes keretek között működjön. A kuratóriumi üléseken Dr. Bencze Izabella figyelmeztetett határidőkre, pontos szövegezésre, vonatkozó paragrafusra. Pedig több jogász is ült az asztal körül.
Méltósággal tárgyalt. Olyan tartással, amely nem engedte meg a másik félnek, hogy megkérdőjelezze Bella igazát. Magam a CÖF bölcsőjének ringatása idején találkoztam vele először. A 2009-es virágvasárnapi nagygyűlésen a Hősök terén legalább annyian -, de lehet, hogy még többen is – voltunk, mint az ’56-os mártírok újratemetésén. A húsz évvel későbbi eseményen ugyanis a Műcsarnok lépcsőjén is tömeg állt.
A Civil Összefogás Fórum a szunnyadó polgári körök erejéből úgy lépett színre, hogy két hét múlva már az Országház előtt, az Összetartozás emlékművének mostani helyén tiltakoztunk a Bajnai kormány megalakulása ellen. A rendőrök megpróbálták összefogdosni a térre beengedett libákat. Aztán a tömeg a várba vonult, hogy Bencze Izabella átnyújtsa tiltakozásunkat az államfőnek. Mert akkor már ez volt az ügye.
A szabadságot választotta. A nyugállomány szabadságát, de ezzel a lendülettel bele is vetette magát a közéletbe. Írt, blogolt, mikrofonba beszélt, kamera elé állt, műsorkészítőként lépett föl, mindig a közjó érdekében, a CÖF szellemében, hogy „semmit rólunk, nélkülünk”.
Azt viszont sohasem gondoltam volna, hogy 2021-ben arról az erdélyi településről, amelynek nevét először a romániai falurombolás során hallottam, Bella fog eszembe jutni. Atyha, akkor, 1988-ban egy Hargita megyei település volt Székelyföldön, a Firtos vára alatt, szinte megközelíthetetlenül. Aztán megépült a bekötő út, és megindultak a népek ide is meg Énlakára.
Atyha templomát villám sújtotta, Dr. Bencze Izabella pedig úgy találta, hogy ez ügyben is neki van tennivalója. Az újjáépült templom, a falurombolástól megmenekült Atyha most már vele azonos. Mint ahogyan Erkel Ferenc harangszava is Bencze Izabella…
A vízpermet csipkefüggönnye a magasba tört, napsugarakat ölelt magába. Megfürdette a fényt, és most, amikor szivárványos zászlók lobognak világszerte, rátalált a nemzetiszín szivárványra. Piros, fehér, zöldben zúgtak Erkel himnuszának harangjai, fohászunkat magával ragadta a vízsugár: Áldd meg Isten, áldd meg a magyart, áldd meg azt, aki úgy gazdálkodott az életével, hogy közben azt védte, ami a miénk!
Emlékezem, emlékezünk Rád, kedves Bella, mostantól megnevezetten is „Szellemi Honvédőként”.”
Németh Miklós Attila
Fotó: MTI Fotó: Bruzák Noémi
