Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szentkorona ekkor még az ő kezén volt.
Ezen 1619–1622-i viszontagságos évek alatt a Szentkorona őre, Révay Péter gróf, állandóan a Szentkorona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt II. Ferdinánd megbízottának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkező Szentkoronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.
1644-ben, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szentkorona rövid időre ismét elhagyta Pozsonyt, s Győrnek a Duna által védett várában őriztetett.
1683-ban a Szentkoronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. tc. újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna bal partján, hol Pozsony is fekszik, s innen a Szentkoronát előbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a Szentkorona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik, – valóban azért-e, mert a pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt tanácsosnak látszott? Pozsonyba kerül vissza s ott marad aztán a Szentkorona 1712-től egészen 1784-ig, nem számítva azt a rövid időt, midőn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvő, erős komáromi várban őriztetett.
Egyik legszomorúbb periódusa Szentkoronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-éig a bécsi császári udvari kincstárban, II. József rendeletéből töltött, József többi országa koronái közé elraktározva. Két igen aulikus főúr volt akkor a koronaőr, az egyik, gróf Balassa Ferenc, magyar neve ellenére a magyarok esküdt ellensége is, s ezek valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki azokra az ünnepélyekre, melyekkel a nemzet a hazatérő Szentkoronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral és Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szentkoronát fogadó országgyűlésen.
A hazatérő Szentkoronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután helyezték el a királyi várban, hol ettől kezdve őriztetik mind a mai napig. »Éljen a magyar szabadság«, a felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szentkorona hazatértekor, s a kor legjobb magyar költői intéztek költeményeket »dicső koronánkhoz«, az »egekből szállott szentséges ajándékhoz«, s a történettudományban valóságos irodalma támadt a Szentkorona történetének.
A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szentkoronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd 1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.
Az 1848–49-i szabadságharc alatt, midőn Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében Windischgrätz hadai elől Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szentkoronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a még csak alig elkészült Lánchídon, melynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra, innen a koronaőr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd Debrecenbe.
A világosi katasztrófa után – ez eléggé ismeretes – Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház földjében három társa segítségével elásta a Szentkoronát és a jelvényeket rejtő ládát – nehogy az a császáriak kezére kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szentkorona, s ezért másnap újból kiásták, s az Oláhországba vezető úton két fiatal fűzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szentkoronáját, melyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s Szent István palástja is sokat szenvedett a füzes nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Buda-Pestre, hol Albrecht főherceg, a császár helytartója és Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert Ferenc József személyesen akart meggyőződni róla, hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás szállította fel vasúton Bécsbe a Szentkoronát, s a vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán az ifjú császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.
Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szentkoronánkat a magyar népnek, mely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szentkoronát az illő, el nem múló áhítattal szemlélte.
Székely Bertalan: I. Ferenc József királlyá koronázása Budán, 1867-ben (Forrás: kozterkep)
Az 1916. december 30-ai koronázás utáni három napon, az ismét közszemlére tétetett ki a Mátyás templomban, s akkor is a nép ezrei zarándokoltak szemléletére.
Attól kezdve a budai várpalotában őriztetik a Szentkorona a nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette is. Szent István király halálának az idén ünnepelt kilenc százados évfordulóján a magyar népnek és a külföld baráti vendégeinek ismét alkalma nyílt a Szentkorona háromnapos áhítatos szemléletére, a magyar tudós világnak pedig a Szentkorona beható tanulmányozására.”
1918-ban, amikor az őszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot – ami a történeti alkotmány tükrében alkotmányellenesen az erre hivatott alkotmányos tényezők mellőzésével történt –, az 1919. évi XXXI. néptörvény megszüntette a koronaőri tisztséget, és az őrzést a miniszterelnök és a belügyminiszter kötelességévé tette.
Noha már 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után terjesztettek a korona megsemmisítésére buzdító röplapot, a koronát a forradalmak és a kommunisták diktatúra idején nem érte támadás.
Az 1918–19-es forradalmak idején, még a Károlyi-féle “Népköztársaság” alatt feloszlatták a koronaőrséget, és megszüntették a koronaőri intézményt.
A kor viszonyait jól jellemzik Ambrózy Gyula gróf, koronaőr feljegyzései:
“E napok egyikén egy orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Előmutatott egy röpiratot, »Mi történjék a magyar szent koronával?« cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság symboluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajjon az illető tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tőrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tőrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem hallottam róla.
Károlyinak azt ajánlottam fel, hogy Vix-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár őrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetőnek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben azonnal az őrség segítéségre siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog erről, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban találkoztunk Festetich Sándorral, kitől aziránt érdeklődtem, vajjon van-e oly megbízható csapata, amelyre mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ő a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelő részét utasítsa, hogy szükség esetén elsősorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsősorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!« volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és továbbmentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye előbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem.
Július 26-ika táján Patay Tibor a Berlinben megjelenő »Vossische Zeitung« július 21-iki 199. számát hozta magával. Ebben »Die Stefans Krone unter den Hammer« címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezéséről Kun Bélával tárgyalt s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínűtlenné tette a dolgot, de később gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levő kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek s így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthető. – Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.”
A közfelfogás a Szent Koronában a magyar államiság jelképét látta. Ez a közmeggyőződés lehetett a korona legnagyobb védelmezője.
Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyűlés elnökéből, a miniszterelnökből és Ambrózy Gyula gróf koronaőrből álló bizottság, Horthy jelenlétében felnyitotta a korona őrzésére szolgáló páncélkamrát, mindent rendben lévőnek talált.
Szerző: Zétényi Zsolt
