Molnár Gyula megszólalásaival kapcsolatban mindig nehezemre esik eldönteni, hogy a volt szocialista politikus ennyire naiv, vagy csak annak tetteti magát. Mint ismert, az MSZP Országos Etikai és Fegyelmi Ügyek Tanácsa szerdán egybehangzó határozattal döntött arról, hogy a párt egykori elnökét kizárják, mert az csak a DK színeiben vállalta a választási megmérettetést, megsértve ezzel a párt integritását és a kongresszus által elfogadott stratégiáját.

Ezzel szemben Molnár némiképp más színben tüntette fel az előválasztás mutatványos sátrában lezajló sokpárti iszapbirkózást, amikor az ATV stúdiójában azt találta mondani, hogy „akart a fene DK-s lenni”, s hozzátette még azt is, hogy

engem ingyen átadtak a DK-nak.

Így lett Gyulából a legolcsóbb rabszolga, mivel ingyen adták, cserébe még egy üveg whiskyt sem kértek érte. Pedig Gyurcsánynak aligha okozott volna nehézséget egy ilyen típusú barter teljesítése.

Ejtsünk azért néhány szót Molnár Gyula múltjáról is, aki 2016 és 2018 között az MSZP elnökeként, azaz a párt első embereként dolgozott, az elmúlt harminc évben pedig számtalan más vezető párttisztséget is betöltött: 1990 előtt a KISZ III. kerületi titkára, a rendszerváltoztatás idején a Baloldali Ifjúsági Társulás elnöke, 1998 és 2000 között pedig az MSZP alelnöke volt, mielőtt pártvezető lett. Tizenhat éven keresztül országgyűlési képviselőként (1990–2006) és két ciklusban a XI. kerület polgármestereként (2002–2010) tevékenykedett. A 2018-as országgyűlési választásokon a budapesti 18. választókerületben egyéni képviselői mandátumot szerzett, és még néhány napja is MSZP-s képviselőként dolgozott, a felfüggesztése és a kizárása közti időszakban.

Története akár emblémája is lehetne a szocialisták szervezeti válságának, belső vitáinak és jelentéktelenné válásuk folyamatának. Persze nem Gyula volt az első, és vélhetően nem is az utolsó, aki igyekezvén elhagyni a süllyedő hajót távozott abból a pártból, amely tíz év alatt elveszítette szavazótábora felét, népszerűsége pedig, csakúgy, mint magyar és uniós parlamenti jelentősége, történelmi mélypontra zuhant.

A vezetői válságokon túl – az elmúlt tíz évben az MSZP ötször tartott tisztújítást, s a mostani társelnökökkel együtt öten vezették a pártot (Mesterházy, Tóbiás, Molnár, Tóth és Kunhalmi) – 2018 előtt lelépett számos politikusuk, vagy épp kizárták őket: ilyen volt Botka László, Hiesz György, Szanyi Tibor vagy Tóbiás József. De szép számmal szűntek meg alapszervezeteik is különféle politikai okok és viták miatt, legutóbb 2020-ban a teljes Pest megyei tagságot függesztették fel.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a 2019-es önkormányzati választások óta többek közt két budapesti polgármester és egy alpolgármester is átlépett a Demokratikus Koalícióba, ahol saját bevallásuk szerint „hatékonyabban” tudják a jövőben képviselni a kerületük érdekeit. Óbuda és Pestszentlőrinc szocialista polgármesterei, Kiss László és Szaniszló Sándor, illetve Trippon Norbert Újpest alpolgármestere (Farkas Istvánnal és Szabó Gáborral, két önkormányzati képviselővel együtt) 2020 februárjában döntöttek úgy, hogy megtartva választott pozíciójukat, kilépnek az MSZP-ből és belépnek a Demokratikus Koalícióba. Végül pedig említsük meg Szakács Lászlót is, akinek támogatását épp a Molnár-üggyel egy időben vonta vissza az MSZP, miután a komlói egyéni jelölt szintén a DK-ba ejtőernyőzött.

Mindezek alapján kétség sem fér hozzá, hogy a DK élve falja föl az MSZP-t, s a jövő évi választások eredményétől függetlenül arra törekszik, hogy övé legyen az országgyűlés legnagyobb balos frakciója, már amennyiben a Gyurcsány-Dobrev tandem politizálását és céljait lehet még baloldalinak nevezni.

Visszatérve Molnár Gyulára, aki természetesen tagadta, hogy a DK skalpvadászatot folytatna szövetségesei, elsősorban az MSZP – politikusi és választói – táborában, az ATV-s interjú utolsó kérdésére, hogy belép-e a DK-ba, ügyetlen válaszában akaratlanul is elszólta magát:

Jussunk el odáig, hogy megnyerjem a körzetemet, és legyen kormányváltás, és akkor én azt mondom, hogy minden lehet… Ha nyerünk és Karácsony lesz a miniszterelnök, amiben szintén bízom, akkor azt gondolom, hogy az ő civil mozgalmának a szerepe, a szélsőjobb, a baloldalon álló szereplők… tehát mindeniknek újra kell egy picit definiálnia magát, és higgye el, lesznek meglepetések.

Ebben a válaszban minden benne van, ami az egyesült ellenzék lényege:

• Legyen kormányváltás, s ráérünk majd azután eltűnődni, hogyan tovább. Végül is, minden lehet. Ez is, az is. Mintha csak azt mondanák a betegnek, hogy tessék nyugodtan befeküdni a kés alá, de hogy pontosan milyen műtétet hajtunk végre, azt csak az operáció után áruljuk el.

• Karácsony lesz a miniszterelnök jelölt, függetlenül az előválasztási dzsemboritól, Kláritól, Petitől, és a futottak még kategória egyéb résztvevőitől. No meg a teljesítménytől is, természetesen.

• A szélsőjobb is belesült az ellenzéki kalácsba, de nem gond, picit majd újradefiniálja magát. Mondjuk egérsz@rból tortareszelék lesz. Persze szigorúan csak a választások után, mert minek elkapkodni.

„Omnes viae Romam ducunt” tartja a mondás, azaz „Minden út Rómába vezet”, a mi ellenzékünk esetében azonban még ennél is egyszerűbb a képlet: tíz év alatt sikeresen jutottak el Gyurcsánytól egészen Gyurcsányig.

Ez ám a teljesítmény, nem igaz?