A Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikk bevezetése szerint „Magyarországon 1918. november 13-án megszűnt a királyi hatalom gyakorlása.

A nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. Négyszáz esztendős harc, az ónodi gyűlés, az 1849-es debreceni határozat, két forradalom kísérlete és az ezt követő elnyomatás után a magyar nép újra szabadon határozhat államformájáról. Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlés most a magyar nép nevében és megbízásából megalkotja azt az államformát, amely a nemzet akaratának és érdekeinek legjobban megfelel: a magyar köztársaságot. A köztársaság polgárai részére biztosítja az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait, a magyar nép számára a rendezett együttélést s a más népekkel való békés együttműködést.”

Mindebből szinte semmi nem volt igaz. Nem volt igaz, hogy a magyar nép határozott az államformáról, mert egy olyan nemzetgyűlés határozott, amely milliós nagyságrendű tömegnek a választójogból való kirekesztése után, erős megszálló nagyhatalmi befolyás és nyomásgyakorlás, a kommunista párt kíméletlen politikai nyomása és az erre kényszerűen bólintó többségi kisgazdapárt támogatásával engedett a körülmények kényszerének. Mindez történt a történelmi folyamatosság megszakításának szándékával, félremagyarázott történelmi előzményekre való hamis hivatkozással. Nem volt igaz a szabadság ígérete sem, a törvény nem váltotta be azt a várakozást, hogy az alapvető szabadságjogok megfelelő védelmet kapnak, ellenkezőleg, a köztársaság fogyatékos szabadságjogok további fokozatos csonkitásának és végül kommunista önkényuralomba torkolló politikai folyamatnak lett hamis hivatkozási pontja

1978-ban volt hazatérésének 40 évfordulójára a Rubicon történelmi magazin a Szent Korona hazatérései 1205-től 1978-ig címmel reprezentatív számot jelentetett meg. Ebben olvassuk a száműzetésben lévő szentkorona köztársasági epizódját a detronizált Szent Koronáról.

„A Szent Korona már 1945-ben is többnyire csak „koronaként”, esetleg „magyar koronaként” jelent meg az állami és baloldali források zömében. 1945 júniusának végén érkeztek meg az első – bizonytalan – hírek arról, hogy megtalálták Ausztriában a magyar koronázási jelvényeket. Bár az ország ellenőrzését a szovjet Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg szilárdan tartotta kezében, baloldali publicisztikák megfogalmazták azt a félelmet, hogy a Szent Korona nem pusztán a Horthy-rendszer, hanem a nyilaskeresztes rezsim visszatérésének eszköze lesz. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy 1944 őszén Szálasi a Szent Koronára tette le nemzetvezetői esküjét.
Ám emellett éles támadások kereszttüzébe került a Horthy-korszak idején kidolgozott Szent Korona-tan is, amelyet az 1946 márciusában megalakított Baloldali Blokk pártjai (Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt) a reakció ideológiájának, valamint antidemokratikusnak bélyegeztek.

Többször visszatérő motívum maradt az egész 1945 utáni mentalitásban annak a ténynek a hangoztatása, hogy 1930-tól kezdve minden bírói ítélet így kezdődött: „A magyar Szent Korona nevében!” Mindezek miatt már a Szent Korona említése is a „feudális, Horthy-fasiszta, nyilas, legitimista” stb. jelzőkkel egyenértékű hatást váltott ki.

1946. február 1. a magyar királysági államforma végét hozta, miután az ország történetében másodszor kikiáltották a köztársaságot. (Megjegyzendő, hogy az 1918. évi, ún. I. Magyar Köztársaság valójában a Magyar Népköztársaság nevet viselte – minden hivatalos iraton ebben a formában jelent meg, sőt több ízben helyreigazították a köztársaság névforma alkalmazóit.) Értelemszerűen a korona kérdése a köztársaság kikiáltása körüli időszakban előtérbe került.

A Nemzetgyűlésben heves viták folytak az államformaváltással összefüggésben. A köztársasági államforma bevezetését támogató törvényjavaslatot Sulyok Dezső terjesztette elő a Nemzetgyűlésben 1946. január 30-án. Másnap Slachta Margit, a Keresztény Női Tábor vezetője fogalmazta meg, hogy a köztársaság bevezetéséről szóló törvény nem tesz említést a Szent Koronáról. Slachta a magyar legitimizmus érvrendszerét képviselve kiállt amellett, hogy „a Szent Korona tana nem fikció, ilyet állítani igen nagy tévedés… A Szent Korona ugyanis ebben a felfogásban állandóan inti a hatalom két hordozóját, a nemzetet és a királyt a jogelviségre.” A képviselőnő azt is helyesen ismerte fel, hogy ha a koronázási jelvények visszatérnek Magyarországra, „majd intézkedés történik arról, mi legyen a Szent Koronával, és esetleg elhatározzák, hogy betegyék a múzeumba. A detronizált Szent Korona már egy halott korona lesz, nem élő személyiség, mint most, mikor élő jelkép és élő jogforrás. Olyan lesz, mint egy drága halott, kit beteszünk a koporsóba és tudatunk van arról, hogy csak holtteste van itt.”

Felszólalását a kormánypártok képviselőinek részéről – így a kisgazdák részéről is – heves bekiabálások kísérték. Többek között elhangzott, hogy „az ország nem a korona, hanem a magyar nép és Kossuth országa”, „a nép a jogforrás, nem a korona”, vagy a „történelmi tradíció nekünk a Dózsa trónja”. Ahogy a Népszava fogalmazott: „A köztársaság és a demokrácia védelméről szóló törvényjavaslat kirobbantotta a belpolitikai válságot. Elérkezett a nyílt színvallás. ,A nemzetgyűlés demokratikus többsége és a dolgozó osztályok megmozdulása eldöntötte a kérdést – de világossá vált az az egyszerű tény is, hogy akik a közelmúltban olyan sokszor emlegették a »magyar szent koronát« – a köztársaság és a demokrácia ellenségei, azoknak legfőbb törekvésük, hogy elgáncsolják a fennálló államforma védelmének jogi megalapozását. ”

Más szavakkal: a Szent Korona, valamint az arra szimbolikusan épülő magyar történeti alkotmány a II. Magyar Köztársaság egyik fő ellenségévé lépett elő – természetesen döntően az MKP politizálása következtében” A Tildy-kormány számára a béketárgyalások szempontjából volt kiemelkedő jelentősége annak, hogy Magyarországnak milyen az államformája, és hogy a köztársaság kikiáltásával is bizonyítsa demokratikus jellegét. Tehát erős volt a megfelelni vágyás a Nyugatnak, ahogy ez a magyar történelem során többször is megfigyelhető.

Illúzióba ringatták magukat a magyar politikusok akkor, amikor abban bíztak, hogy számítanak a demokratikus intézmények. Ez a szovjet megszállás alatt csak kirakatintézkedés lehetett a szovjet típusú diktatúra kiépítéséhez. De ez a politika így sem vezetett eredményre: az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés, amely a második világháborút lezárta, nem vette figyelembe Magyarország igényeit, sajátosságait. A szovjet megszállók diktáltak minden téren. Schlachta Margitot kivéve a képviselők egyöntetűen a köztársaság államforma mellett tették le voksukat. Schlachta ugyanis királyságpárti volt, hangsúlyozta, hogy a Magyar Királyság vallási alapon állott. Idézte Szent István intelmeit, majd Mária Terézia egyik törvényének indokolását. Felsorolta II. József a jobbágyok sorsának enyhítése érdekében hozott intézkedéseit, de ekkor Erős János független kisgazda képviselő közbekiabált: „Négyszáz éves Habsburg-uralom után nem lehet Habsburg-propagandát csinálni!”

Schlachta Margit mellett Eckhart Sándor bírálta a javaslatot, azzal érvelve, hogy a nemzetgyűlés nem jogosult a köztársaság kikiáltására, arról a népet kellene megkérdezni.

Parragi György független kisgazdapárti képviselő nyomatékosította: erős demokráciát akarnak, amely le tud számolni ellenségeivel. Ez a kijelentés nem kecsegtetett túl sok jóval, épp a köztársaság védelmének jelszavát használta fel ezután a kiépülő kommunista rendszer arra, hogy politikai ellenfeleit kiiktassa. Kossa István a vita lezárása után bejelentette, hogy Magyarország államformája köztársaság lett, amit a képviselők felállva, lelkes éljenzéssel és tapssal fogadtak.

A Szent Koronával való közösség megtagadása nem csupán a magyar történeti alkotmánynak, hanem magának a magyar történelemnek, minden magyar alkotmányos hatalom egyik nélkülözhetetlen hivatkozási alapjának elutasítása volt. Legitim hatalom azonban nem létezhet – köztársaság sem – a Szent Korona megtagadásával, az ilyen politikai rendszer történelmi léptékben bukásra van ítélve. Ezt a történelmi tapasztalatot bizonyítja a legújabb korban az 1944-1989 közötti magyar történelem is.

Zétényi Zsolt