Orbán kiugrasztotta a szivárványos cápát a bokorból

A gyermekvédelmi törvény módosítása körüli, szűnni nem akaró hazai és nemzetközi ágyúdörgés legalábbis erre enged következtetni. Pedig a jogi beavatkozás nem akció, csupán reakció volt.

S hogy mire reagált így a magyar kormány? Annak a szivárványszínbe bújtatott lobbinak a tevékenységére, amelyből a pillanat hevében némelyek politikai, mások anyagi hasznot húznak, s amelytől egy marginális kisebbség a gyermektestekhez való legális hozzáférést reméli, miközben szaporán fest csalogató csillámpónikat a húspiac szivárványos ajtajára. Mert a tábort gyarapítani kell, úgy lesz (még) erősebb a hang, s úgy szelídülhet az agresszió többségi igénnyé. Hosszútávon azonban ez csak bukást jelenthet, evolúciós zsákutcát, a jövő generációiból kihasítottak visszafordíthatatlan testi-lelki csődjét, majd teljes önfelszámolást.

De a magyar nemzettest immunválaszára talán maguk a „pszichés járvány” (by Jung) terjesztői sem számítottak, azok, akik sosem támadnak nyíltan és szemből. Üvöltéssé nőtt tiltakozásuk azonban – és ez tényleg ironikus – kontraproduktívvá válik, mivel egyre bosszúsabb figyelmet kap azoktól, akik eleddig nem törődtek ügyükkel. És lássuk be, a társadalmunk többsége ilyen – nem foglalkozik mások hálószobatitkaival, szexuális vágyaival, pláne homoszexuálisok és egyéb kisebbségek magánéletével, mivel a szexuális anomáliák nem közügyek, nincs szerepük létünk fenntartásában. Legalábbis eddig nem törődtünk vele. Benyeltük a Budapest Pride-ot, majd a Pride-hónapot is, a bibliai szivárvány kisajátítását, az „érzékenyítésre” – szerintünk inkább a deviancia népszerűsítésére – gyártott reklámokat, a streaming szolgáltatók filmjeit és sorozatait, azaz a 0-24-ben ránk zúdított LMBT-propagandát. Hallgattunk és tűrtünk, és igen, talán még homokba is dugtuk a fejünket, amikor azt reméltük, ami nyugaton zajlik, sosem ér ide. Tévedtünk. A szivárványlobbi nem ismer határokat – kivéve a muzulmán országok határait –, ám a gyerekeink megszólításával átlépte a vörös vonalat.

Ahhoz, hogy megértsük tevékenységük valódi veszélyeit, meg kell néznünk, hogy azokban az országokban, ahol évtizedek óta folyik a társadalom, azon belül is a gyerekek óvodai és iskolai „érzékenyítése”, milyen változások következtek be. Ezt megelőzően azonban – a teljesség igénye nélkül – két hazai kiadványt érdemes szemügyre vennünk. A Magyar LMBT Szövetség Kérdőjelek helyett címmel készített egy 31 (!) oldalas brosúrát újságírók részére, azért, hogy „helyes” szóhasználatra ösztökélje őket. Mert az újságírónak magától ez nem megy ugyebár… Mint tudjuk, a nyelv keretezi gondolat- és érzésvilágunkat, ha úgy tetszik, minden ott kezdőik; el tudjuk-e beszélni gondolatainkat és érzéseinket úgy, hogy az a valóságnak megfeleljen?

A kiadvány első fejezete azt részletezi, mit kell értenünk a transznemű, transzexuális, genderqueer, interszex, ciszszexizmus és egyéb különlegességek alatt, mindenekelőtt azonban kifejti, hogy a „születésekor meghatározott nem egyre elfogadottabb kifejezés, hiszen arra helyezi a hangsúlyt, hogy a biológiai besorolás is megkérdőjelezhető”. (Paff! – a szerk.) Aztán instruál arról is, hogyan készítsünk interjút egy transzneművel vagy hogyan bánjunk a pejoratív kifejezésekkel, végül pedig öt oldalon át sorolja a kívánatos és a nem kívánatos megnevezéseket.

 Transznemű emberek esetében használd azt a nevet és nemi identitást, amit ők is – ez az „igazi” nevük és nemük (mielőtt megkérdeznéd), és nem az, amit születésükkor kijelöltek számukra! (Paff! – a szerk.) Egy LMBTQI-ember visszakövetelhet magának olyan szavakat, mint a „buzi”, mert szabad döntéséből használja saját magára. Ha ezt teszi, tartsd tiszteletben és ne változtass a szövegen! Egy újságírónak viszont nem helyes ezt a szót használnia, hacsak nem LMBTQI-ember és magára használja vagy olyasvalakire, aki LMBTQI és így utal magára (pl. Buzi Újhullám csoport).

Ugye, érezzük a szivárványos börtönbe zárt gondolataink szabad szárnyalását? A gondosan kidolgozott betűhalmaz legfigyelemreméltóbb jellegzetessége az, hogy amennyire részletesen feltárja az LMBT-emberek érzékenységét, annyira hagyja figyelmen kívül a nem LMBT-emberekét, azaz a többségi társadalomét. A kérdés költői és mellékes, mégis felteszem: vajon belegondoltak, hogy az erőszakos érzékenyítés egy oxymoron?

A másik kiadvány, amelyet meg kell említenünk a Meseország mindenkié című, közfelháborodást keltett könyvecskéhez készített foglalkozástervek pedagógusoknak. A 41 oldalas szöveg mind a 17 meséhez különféle gyakorlatokat és szerepjátékokat ajánl, a fejezetek elején pedig a célokat is megfogalmazza, úgymint az általános nemi szerepek felcserélődésének, kibővülésének elfogadása; előítélet-mentes gondolkodás; a mássággal szembeni tolerancia; mások szabadságáért való kiállásra, fellépésre nevelés; az emberi méltóság tisztelete; a nemek közötti egyenlőség erősítése, és így tovább. Alsó tagozatosoknak! Hogy egy 7-10 éves gyerek mennyire tudja helyesen értelmezni – vagy egyáltalán értelmezni – a nemi szerep, szabadság vagy előítélet fogalmait, mindenki döntse el maga. És akkor nézzünk néhány foglalkozástervet, hogy pontosan milyen feladatokat is ajánlanak a kisiskolásoknak!

Fordított világ / Mi lenne, ha fordítva alakult volna a mese: a mesehős egy hős férfi, aki nővé akar változni. Miket csinálna, miután átváltoztatta őt Poszeidón (ugye nem katonának állna, hanem…)? Hogyan fogadták volna őt a többiek? El lehet játszani a gondolattal: a lányok fiúk lesznek és fordítva.

Hogyan lett volna? / A facilitátor (a foglalkozás irányítója) lehetőséget kínál, hogy másik befejezést adjanak a gyerekek a mesének. Például ha őzünk egy bak, és épp el akarja hagyni az agancsát, hogy suta lehessen…

Talkshow / A lánynak feltehető kérdések például: Miért hordasz fiús ruhákat? Miért nem akarsz összeházasodni senkivel? Sárkánynak: Miért fogtál össze a királylánnyal? Miért segítettél neki a szüleitől való szökésben?

Véleménysarkok / Ha te lettél volna Zsófi vagy Bence, fellázadtál volna / kifejezted volna egyet nem értésedet, ellenvéleményedet a szüleid felé? Szülőként elfogadtad volna, hogy gyermeked elhagy, mert nem egyezik a véleményetek? Megmondhatja egy gyerek, hogy mi a véleménye egy dologról? Egy gyereknek mindent úgy kell csinálnia, ahogy a szülők mondják? (Itt nem arra gondolunk, hogy a gyerekeket arra kellene buzdítani, hogy ellenszegüljenek a szüleik akaratának.)

Nem? Hát akkor mire? Mire gondoltak vajon a kedves civil szerzők – akik egyébként az Emberi Jogi Nevelők Hálózatának tagjai – egy eldöntendő kérdés feltevésekor?

Botond Bálint A gyerekek szexualizálása elmebaj című cikkében így ír a genderideológiáról:

Maga az egész genderideológia hamis előfeltevéseken, önmagában is téves következtetéseken és megideologizált pszichiátriai tüneteken alapul. Mi más lenne az emberi szexualitás újradefiniálása, a biológiai alapoktól, racionalitástól való elszakítása, mint az embernek, mint heteroszexuális úton reprodukálódó élőlénynek a teljes felszámolása? Mi, konzervatívok, politikai jobbosok, heteroszexuálisok, hagyományos kultúrában létezők, félreértjük, mivel is van dolgunk. Egy elmebajhoz nem lehet alkalmazkodni, egy elmebajjal nem lehet kompromisszumot kötni. Egy elmebajjal nem lehet beszélgetni. Egy elmebajnak nincs logikája.

És akkor nézzük, mi a következménye az óvodai és iskolai érzékenyítésnek azokban az országokban, ahol a lobbi évtizedek óta átvette a hatalmat a politika, a média (különösen a közösségi média), a film- és meseipar, illetve a sakkban tartott szakemberek támogatásával. Egy 2015-ös YouGov felmérés szerint a 18-24 év közötti brit fiatalok 49 százaléka nem gondolja magát heteroszexuálisnak. Egy teljes generáció fele! Az Egyesült Államokban a melegházasság elfogadásának Legfelsőbb Bíróság általi, 2015-ös kötelezővé tétele után a transzneműség vált az új frontvonallá a kultúrharcban. Mert a forradalom sosem pihen! Az egész nyugati világban egyre erősebb az a trend, amely a szülőket elmaradott, bigott, beszűkült gondolkodású ellenségnek tekinti, így futótűzként terjed az a gyakorlat, amely szerint „a támogató otthoni környezet hiánya” miatt nem jelzi az iskola a szülőknek, ha a gyerek abortuszra készül, esetleg bejelenti, hogy homoszexuális vagy transznemű. És ezek nem elszigetelt jelenségek, hanem erősödő trendek.

Lisa Marchiano, a Philadelphia Jung Institute munkatársa A transznemű tizenévesekről és a pszichés járványokról című tanulmányában részletesen foglalkozik a jelenség okaival és következményeivel. Az elmúlt években aggasztóan, négyszeresére, ötszörösére emelkedett azon gyerekek és tinik száma, akik transzneműnek vallják magukat úgy, hogy előzőleg nem mutatták a nemi diszfória – a biológiai nemmel szemben érzett kellemetlenség, gyermekeknél pedig az ellenkező nem iránti vágyakozás – jeleit. De kiugróan megnőtt azon nők száma is, akik igénybe veszik a genderklinikák szolgáltatásait Kanadában, az Egyesült Államokban, Finnországban, Angliában és Hollandiában. Marchiano ezt egyértelműen a közösségi média, illetve a gyerekek egymásra gyakorolt befolyásoló hatásának tudja be, de szülői kommenteket is idéz:

A lányom összebarátkozott néhány transzgyerekkel a színjátszókörből. Ha megnézzük ezt a csoportot, a tagjai minden évben másnak vallják magukat. Vannak gyerekek, akik csatlakozásukkor csak „támogatók”, a következő évben biszexuálisak, azt követően melegek, majd az utolsó évben transzok. És az útjuk minden állomásánál tapsolnak nekik, kizárólag pozitív támogatást kapnak önmaguktól, egymástól, a csoporttól, a felnőttektől és az általuk megszólított közönségtől (ezt „visszhangkamrának” hívom). De itt valami bűzlik. Miért van olyan sok gyerek, aki minél többet lóg (a neten), hirtelen transszá válik?

Az első klinika transznemű fiatalok számára 2007-ben nyílt meg Bostonban, amelyet 40 másik követett csak az Egyesült Államokban, s számuk rendületlenül gyarapszik. Ezzel párhuzamosan a kanadai kormány bezáratta Kenneth Zucker genderklinikáját, amiért ő nem értetett egyet a gyerekek átoperálásával. New Yorban negyedmillió dollárra büntethetnek, ha tudatosan nem saját (új) identitásának megfelelően szólítunk meg valakit, Kaliforniában pedig az egészségügyi dolgozókat börtönbe is küldhetik, ha azok nem találják el a megfelelő megszólítást. 2017 májusáig az USA nyolc tagállama tiltotta be a konverziós terápiát kiskorúak számára, azaz, ha nemi diszfóriára derül fény, még kisgyerekeknél is tilos olyan terápiát alkalmazni, amely a biológiai nemmel harmonikus identitást erősítené, magyarán visszavezetné őt az egészséges útra. A gyerekek tehát gyakran bemondásra, egy-két beszélgetés után már kapják is a hormonterápiát, s a szakemberek csak megerősíthetik őket, ellenkező esetben az ellehetetlenítéssel kell szembenézniük.

A nemátalakító műtétet – amelyet a lobbi szerint „nemmegerősítő műtétnek” kell nevezni – és a hormonterápiát a társadalmi „átmenet” előzi meg, amely a frizura, a smink, a név, a névmások és az öltözködés megváltoztatását jelenti. Kereskedelmi forgalomban már ötévesek számára is kaphatóak a „kellékek”, a kamaszoknak pedig olyan segédeszközök állnak rendelkezésükre, amellyel a lányok például leszoríthatják melleiket, vagy a férfi nemi szerv meglétének illúzióját kelthetik. (Megjegyzem, a mellvasalás gyakorlata egyes afrikai országokban ma is dívik, igaz, más célból, és más módon, mint a fejlett Nyugaton, de végső soron ugyanúgy az áldozat teste bánja.)

Az esetek jelentős hányadában a társadalmi átmenet egyenes út az orvosi átmenethez. A szivárványos lobbi felkent papjai persze nem szívesen beszélnek arról, hogy a gyerekeknek adott pubertásblokkoló, majd az azt követő nemi hormonok életre szóló sterilitást okoznak, ilyenformán az alanyok végérvényesen lemondhatnak a vér szerinti gyerekekről, a szülők pedig az unokákról. Ráadásul halványlila fogalmuk sincs arról – ezt még a legnevesebb gyermekorvosok is elismerik –, milyen hosszú távú hatásai lehetnek ilyen típusú gyógyszerek évtizedeken át történő használatának a fiatalok esetében. A hormonkezelések hatására a lányok esetében elmélyül a hang, a klitorisz megnagyobbodik, megerősödik a test- és arcszőrzet, megszűnik a menstruáció, elsorvadnak a mellszövetek, stb. A fiúk esetében ez értelemszerűen fordítva történik, megnőnek a mellek, csökken a herék mérete, nő a testzsír aránya az izomzat rovására, stb. A változások némelyike visszafordíthatatlan, és még csak a hormonoknál tartunk!

A tesztoszteront szedő lányoknak a cukorbetegség, az endometrium rák, a májkárosodás, az emlőrák, a szívroham és a stroke kialakulásának fokozott kockázatával kell szembenézniük, de lehetnek egyéb káros hatások is, amelyekről nincs tudomásunk, mivel a tesztoszteron hosszú távú használata a nőknél egy viszonylag új jelenség, amelyet nem vizsgáltak mélyrehatóan.

A transzszexuális emberek körében mért magas öngyilkossági hajlam köztudott, egy 2014-es kutatás szerint 41 százalékukat érinti, csakhogy ez az arány a nemváltást követően sem mutat javulást. A Birminghami Egyetem professzora, Chris Hyde szerint „nagy a bizonytalanság a tekintetben, hogy a nemváltoztatás jó vagy rossz dolog-e”. A Berni Egyetem és Egyetemi Kórház kutatása, amely a műtét után 15 évvel mérte fel a páciensek állapotát arra jutott, hogy alacsony az érintettek elégedettsége, általános közérzetük pedig rossz.

Egy ilyen beavatkozás részleteinek taglalása szétfeszítené jelen írás kereteit, elégedjünk meg Robert P. George, korunk egyik legjelentősebb jogfilozófusának megállapításával, amely szerint

a nem megváltoztatása metafizikai lehetetlenség, mégpedig azért, mert biológiai lehetetlenség is egyben.

De fontos idéznünk Christopher Tollefsen filozófust is, aki az mondja, hogy

nem lehet vaginát kreálni úgy, hogy létrehozunk egy nyílást egy adott helyen. Ha az egész szervezetből hiányzik a kapcsolat a vagina biológiai funkciójával, akkor az a nyílás nem vagina. Ugyanígy nem kreálható pénisz pusztán azáltal, hogy létrehozunk valami hasonlót. Vagina vagy pénisz csak úgy lenne létrehozható, ha az egész biológiai környezetet is létrehozzuk, amibe ezek a szervek beágyazódtak.

Leegyszerűsítve tehát arról van szó, ha valaki műpénisz/műmell viselésével kíván ellenkező neműnek látszani, az épp ugyanolyan imitáció, mint amikor új „szerveket” operáltat a testére, a kettő közti különbség pedig csak a sebészi vállalásban mérhető. Max Robinson, nemváltáson átesett blogger, aki később meggondolta magát, így nyilatkozott 2016-ban:

16 évesen kezdtem a „váltást”, tesztoszteront szedtem, és kettős masztektómián estem át 17 éves koromra. Most 20 éves vagyok, és ismét leszbikusnak érzem magam. Az „átváltás” korai szakaszában átestem a menopauzán, ami évek óta fennálló hüvelyi atrófiát és inkontinenciát okozott, ez pedig egyáltalán nem szórakoztató. Persze tisztában vagyok azzal, hogy aláírtam egy papírt, miszerint ez megtörténhet, de azt is gondoltam, az „átváltás” az egyetlen reményem, hogy megbirkózzak a nőiségem iránti elidegenedés és undor intenzív érzésével. Tévedtem. Az átmenet nem segített. Kárt tett, ártott, és most meg kell tanulnom együtt élni ezzel. Nincs olyan műtét, amely visszavonná azt, ami történt, nincs olyan szintetikus anyag, amely hasonlítana az évekkel ezelőtt elégetett szöveteimre. Három év kellett, mire készen álltam szembesülni azzal, hogy ami történt, az ártott nekem. Hónapok óta nem kaptam már a tesztoszteront, mire beismertem, hogy mélyen, mélyen megbántam ezt a műtétet. És előttem áll az a feladat, hogy elfogadjam, a tettem következménye a mostani mellkasom – lapos, heges, aszimmetrikus és idegkárosodott.

És akkor térjünk vissza Magyarországra, ahol megszületett az a gyermekvédelmi törvénymódosítás, amely miatt epét hány Európa liberális fele; a homofóbnak bélyegzett része így szól:

Tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.

Hogy ebben a keretrendszerben – mert a végrehajtási rendeletek csak később konkretizálódnak – mi a homofób, számomra továbbra is rejtély. Mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális (és egyéb) tartalom öncélú ábrázolását tiltja, és pont. Érthetetlen, hogy ez ellen miért csak az LMBT-lobbi ágál? A szado-mazochistáknak, a swingereknek, a fetisisztáknak eszük ágában sincs megbélyegzésként, jogfosztásként, vagy kiközösítésként megélni azt, hogy nem mehetnek oda mások gyerekeihez, és nem reklámozhatják saját felnőtt életmódjukat.

Végül pedig hozzunk egy adekvát példát: vajon hogyan reagálna bármely szülő, legyen az konzervatív vagy liberális, ha azt venné észre, miközben a játszótéren olvasgat, s fél szemmel a homokvárat építő négyévesét figyeli, hogy a gyereke mellé odacsücsül egy nőnek öltözött, szakállas, nagydarab férfi, majd megfogja a kicsit és az ölébe ülteti?

A gyerek szempontjából vajon számít, hogy ez egy játszótéren történik, vagy az óvodában? Mert az utóbbi helyszínt bizony legálisan, akár állami támogatással is látogathatják drag queenek (nőimitátorok) a fejlett világban, bemehetnek, és meseolvasás címszó alatt ölbe vehetik mások 3-6 éves gyerekeit. Mert ez nekik jó. Mármint a női ruhába bújt bácsiknak.

Szóval… nincs itt semmi összemosva. Míg a pedofil közvetlen módon követ el merényletet a gyerek teste és lelke ellen, addig az LMBT-lobbi – az áldozat szerepében tetszelgő agresszor – közvetett módon teszi: eléri, hogy a legbefolyásolhatóbb korosztály e merényletet maga kövesse el.

 

Források:

Botond Bálint: A gyerekek szexualizálása elmebaj. Magyar Nemzet

Labrisz Leszbikus Egyesület: Meseország mindenkié. Foglalkozásterv pedagógusoknak

Lisa Marchiano: Outbreak: On Transgender Teens and Psychic Epidemics

Magyar LMBT Szövetség: Kérdőjelek helyett. LMBTQI-kisokos a médiának

Szilvay Gergely: A gender-elmélet kritikája. 2020