Plutarkhosz görög történetíró az Alexandrosz-életrajz bevezetésében azt írja, hogy „az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, mert gyakran egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok”.

Hogy jeles miniszterelnökjelölt-jelöltjeinknek akadtak-e kiváló tetteik a múltban, megítélés kérdése, ehhez segítségül teszünk egy óvatos kísérletet arra, hogy erényeik és bűneik tükrében rajzoljuk meg jellemüket, mintegy útmutatóként vállalkozó szellemű ellenzéki honfitársaink számára – így ne tévedj el az előválasztás mannaerdejében!

Nincs könnyű helyzetben ugyanis az egyszeri honpolgár – pláne a napirend előttiek végighallgatására ítélt honatya –, hogy melyik utat válassza, ha szavaz: az arannyal kikövezettet, a gyémántborításút, vagy a smaragdszegélyest? Bizony mondom néktek, nehéz döntés ez; dőzsölünk. S mégis, éjsötét diktatúránk baljós árnyékában békés harmóniában élhet kognitív disszonanciájával, aki akar, hisz korunk Pelikánjai számára már az sem gyanús, ami gyanús, ellenben továbbra is gyanús, ami nem gyanús. Attól függ, ki ígéri ugyanazt.

A korhűségnek adózva haladjunk hát jellemóriásaink természetrajzának bemutatásával mi is abban a sorrendben, ahogyan ők maguk haladtak, midőn nevük följegyeztetett a demokrácia dicső kőtáblájára szavazólapjára.

Itt van elsőként ő, Karácsony, az égimeszelő, kit látva-hallva az erő fosztóképzőért kiált, s antitézissé válva, halva mondja tovább, ő az, a dicső városvezető. Tenyeréből eszik a nép, Gergő, kiáltják ezrek, megmentő vagy, hős, ki kész és képes – igény szerint bármire vagy annak az ellenkezőjére – ősz halántékok mellé rendezve az ifjonti tüzeket, összefogni a nemzetet. S mert nyelvében él a nemzet, gyakorlod is bátran – Gál Jével –, igaz, még nem megy. Majd az angol! – s miniszterelnökként bemutathatod, milyen jól. Jellemed megingathatatlan, akár a hűtlen szerető, gerinced oly hajlíthatatlan, mint augusztus derekán a fűzfavessző. Még mosolyod is megnyerő, bár fogászért kiált, de lám, 99 ugrik máris; mind megfizethető. Intellektuális fölényed (t)alány, de ne bánd, hisz kitartásod eget rengető – Zugló vagy Budapest, mindenki tudja ezt; bizalmuk megelőlegezett, adjunktusok éhe-bére, megmentőjük csak te lehetsz. Szomjazzuk szavaid, „mi fáj, gyere, mesélj, mondj el mindent”; csak nem megint az Orbán? Oh, vagy a gaz Fidesz, a kormányerő? – pokolra mind, előkelő! Áldozatként mit is tehetsz? Színlelj jól és király lehetsz! Söpörj padlást, végy el vagyont, jussod több lesz: a hatalom; persze csak papíron.

Másodikként álljon itt ő, Márki-Zay, a törökverő az elbűvölő. Polihisztor, nagyon menő, a mozgalma mégsem nyerő. Ígér fűt-fát, egységfrontot, ott harap, hol talál koncot. Kakukktojás, nem vitás, hasonul, de mégis más. Halkan kifüttyentik a többiek, felemelték, no de minek? Ők adták a hátországot, erre Péter odavágott. Jobbra tekint, balra néz, harmadik út márpedig nincs; és kész. Itthon öcsém mindhiába, tán próbáld meg Kanadába’. Börtönbe zár, visszavesz – idomul a többihez. Demokraták minden hája, ej, be kár, a hitel bánja.

Szépfiúk kedvére, hölgyek örömére, harmadikként jöjjön hát a rollerek réme! Az vagy nekünk Bandi, mi tesztnek a kenyér, a Bélák szelleme tebenned tovább él. Midőn pedig a baszatáska teli, s a kezdő rúgásod már homály fedi, a korszellem is imád, ám vigyázz: álomgyilkosságod magyar nem feledi. Végre itt állhat ő is a jelöltek között, licitál rájuk, ha kell, de aligha tudja, iszod-e vagy őszöd? Őse nyomdokában jár, kitaposott útján, bár az holtában is felszisszen a bolgártárs múltján. Ej, te büdös kölök, hát erre neveltelek? Azt hiszed, a te utadat egyengetik ezek? Bandi meg se szeppen, talán nem tudja még, hogy holló a hollónak is kivájja a szemét. Szegény el van veszve, oly szivárvány-kába, mint ha ott se lenne, csak hologramjába’, de 4,8 milliárd oka van erre, Cseh Katka kell ide, s már kész is a terve: király leszek egyszer, borostámra mondom, s kormányváltáskámba teszem minden gondom. Ha pedig mégsem, szaladok Brüsszelig, s megkérdem a császárt: jó vagyok reggelig?

És jöjjön hát a várva várt negyedik, Klára asszony befut, nem restelkedik. Nem szégyelli magát, nincs miért, kiáltja, ígér törvényszegést, demagóg a pálya. Pénz, paripa, fegyver, hitbizomány örök, gyűlöli a magyart; ez biza’ kölcsönös. Kell az a hatalom, mint egy falat kenyér, megveszi kilóra, kis ország, belefér. Miért kell, nincs elég? Villa-rablás, nyomor; inkább erőt hirdet, az erőszak komor. De csak „áll tétován az ingatag tömeg, s hová az ár sodorja, arra megy”. Nem lesz így jó Klára, aprózd magad tovább, üveggyöngyöt szórj szét; krumplit, mesét, csodát! Varázsolj még brüsszeli álmokat, saját vágyak híján, hátha az szárnyra kap. Mese kell népednek, altató, nyugtató, a megsebzett magyarság még emléknek se jó. Szolgáld ki a lumpent, ígérj hetet-havat, vérvörös szőnyegen választasd meg magad. Majd lövess a tömegbe, szokástok hatalma, szakértő kormányod szintén ezt akarja. Élni hívj, de bátran, ezt soha ne feledd, hisz pártodnak te vagy az utolsó löveg.

Végül jöjjön Jakab, megbízható darab, piros aranyvirsli nála mindig akad. Egykor varangy volt ő, de ma már nagyember  – Szemlő –, hegyről lehelt csókot koldult a gazember. Zsong lőre a szónak, népeknek bolondja, ha rá szavazol, ez lesz élted nagy kalandja. Bilincsbe ver sármja, tekintete ragyog, fojtófogást az kap, ki ellene gagyog. Hogy ki volt ő, s mi lett, kár firtatni, minek; kiszolgálja inkább az őszödi böszmét, s együtt őrzik tovább a kisnyilas eszmét. Szebb jövőt, jólétet ígér a magyarnak, aki meg nem hiszi, az tovább agyalhat. Gyere Péter, gyere, „dünnyögj egy új mesét”, alig várjuk a „fasiszta kommunizmusét”.

Ez hát a választék, a döntés a tiéd, ígéretből örök fátyol lebben föléd. Kétség ne gyötörjön, minden szavuk igaz, vagy ha mégsem, mindegy, hagymázad a vigasz. Nézz vitát, műmosolyt, abból sosem elég, legbájosabb arcuk mutatják majd feléd. Ikszelj délibábot, álomtoll a kezed, s hogy fáj majd a másnap, azt most úgysem hiszed.