A lelkipásztorok erős bástyák, akiknek készenlétben kell állniuk a nap huszonnégy órájában: keresztelnek, esketnek, beteget látogatnak, temetnek, hitoktatnak, gyülekezeti alkalmakat tartanak, ezenkívül sokan intézményeket is irányítanak, vagyis meg kell felelniük Istennek és helyt kell állniuk a gyülekezetben, a családban, valamint a világ dolgaiban. A lelkészi pálya gyakran magányos, koptató közeg – véli Végh Tamás.
A hetvenötödik évében járó nyugalmazott református lelkipásztor lelkészi kisköröket indított a nyáron lelkésztársaival, hogy segítsék és támogassák egymást hivatásukban. Bevett szokás, hogy a hívek a heti istentiszteleten kívül is találkoznak különböző alkalmakon: bibliaórán, házas- és kismamakörökben, ifiórán, gyülekezeti táborokban. De mi a helyzet a lelkipásztorokkal? Mikor és kivel tudják ügyes-bajos dolgaikat átbeszélni? Kitől tudnak segítséget kérni? Ki az, aki értő figyelemmel meghallgatja őket? A lelkészi kisköröknek nagy hagyománya volt egyházunkban, azonban napjainkban kevesen szánnak időt rá – tartja Végh Tamás, aki egy nyári dunamelléki lelkészkonferencián határozta el társaival, hogy a hétköznapok sodrásában sem engedik el egymás kezét. A lelkészi ébredési csoportok találkozásai abban különböznek a hivatalos alkalmaktól, hogy kötetlenül zajlanak az online térben, nagyjából hat-nyolc fővel.
Ez hiánypótló kezdeményezés. Közösen imádkozunk, és átbeszéljük a felvetődő témákat, hiszen mi pontosan értjük egymás gondjait. Az a lelkész, aki nem figyel magára, könnyen elszigetelődhet, maga alá temethetik a szürke hétköznapok, beindul a verkli, és úgy tűnhet, hogy egyedül kell megküzdenie a problémáival. A lelkészeknek mindent tűrniük kell, megfelelni ezerfelé, sőt még Isten előtt is feddhetetlennek kell lenniük
– legalábbis így tekint a gyülekezet és a világ erre a hivatásra. Azonban soha ne feledjük, hogy a lelkész is ember, aki ugyanúgy ebben a világban él, mint bárki más, és ugyanolyan problémákkal küszködik.
Végh Tamás tapasztalata szerint a lelkészek egymás előtt is a tökéletes formájukat szeretnék hozni, így ahhoz, hogy őszintén megnyílhassanak, bizalmi légkörre van szükség.
Azt mondhatom, hogy életmentőek ezek a kiscsoportok, mert miután a lelkészek „fellelik” egymásban a testvérüket, ki merik mondani bajaikat, és fontos tapasztalatokat tudnak megosztani egymással. Az élethelyzetük ismerős, könnyen beleélik magukat a másik helyzetébe, és fontos tapasztalatokat tudnak megosztani egymással. Ötletekkel támogatjuk egymást a gyülekezeti élet kérdéseiben, az időbeosztásunk kialakításában
– sorolja a nyugalmazott lelkész.
Arra a kérdésre, hogy milyen állapotban kell lennie a mentor lelkész lelkének ahhoz, hogy irányt mutathasson, Végh Tamás úgy fogalmaz: hatalmas felelősség, hogy „vezeték” legyen valaki, hiszen hitre juttatni senkit nem tudnak, azt csak az élő Úr teheti meg.
A lelkész feladata nem a hitadás, hanem az emberek hitre segítése. A saját életemben is volt olyan korszak, amikor nagyon „felkapott” lettem, szerették a munkámat, de egyszer csak rájöttem, hogy az igehirdetéseimnek Jézus a tárgya, nem az alanya. A hit Igéből születik, a hit általi megújulás uralomváltást hoz be az életünkbe, ez pedig új program, amely fokozatosan bontakozik ki, és mindhalálig egyeztetést kíván az élő Úrral – teszi hozzá.
Fekete Zsuzsa / reformatus.hu
Kiemelt kép: Sebestyén László
