Az előző tizenkét évben sok történelmi igazságtalanságot rendezett a kormány az egyházakkal szemben – mondja a mandiner.hu-nak Bese Gergő katolikus pap, aki szerint egy esetleges ellenzéki hatalomátvétel nagyon rossz helyzetbe hozná az egyházakat és a híveket. Az eucharisztikus kongresszus és az oktatásügy is szóba kerül.
Elsőként az Eucharisztikus Kongresszus emlékeit elevenítette fel: „egy hónappal a világesemény után még elevenen élnek bennem az emlékek – mondta. A kongresszus idejére Budapestre költözött a katolikus egyház központja. Minden kontinens képviseltette magát, és a színes programok nagy része mindenki számára ingyenesen elérhető volt. Korábban szkeptikus voltam a részvételi hajlandóságot illetően, de csütörtökön este, a Szent István Bazilikában tartott szentségimádáson már éreztem, hogy valami megmozdulni látszik. Hatalmas tömeg imádkozott és dicsőített az Úr előtt, nagy részük a bazilika előtti téren kellett, hogy kivetítőn kövesse az eseményeket. Szombaton pedig a Margitszigeten látott sokaság előre vetítette, hogy a gyertyás körmenet minden várakozáson felülmúlóan több százezren leszünk jelen. Így is volt. A körmenet eleje megérkezett a Hősök terére, amikor a vége még a Deák téren tartott. Ilyen sokan akartak találkozni Jézussal. Ferenc pápa pár órás budapesti látogatása során pedig láthatta, hogy
Európa ezen szegletében még lehet látni sok tízezer imádkozó embert és köztük sok-sok ezer fiatalt.
Szükségünk van a „tömegrendezvényekre”. Az egyszerű hívő, különösen vidéken sokszor magányosan érezheti magát a nagy templomban, ahol hétköznap nyolc-tíz ember gyűlik össze, vasárnap pedig lassan több az üres hely, mint ahányan jelen vannak a szentmisén. Sajnos a társadalom egy kis szeletét tudjuk elérni az Örömhírrel, és még mindig keressük a csatornát a fiatalokhoz, mert az ő arányuk nagyon csekély a közösségeinkben. De van fejlődés! Azáltal, hogy nagymértékben kerültek egyházi fenntartókhoz óvodák, általános iskolák, a hitoktatás révén a gyerekek megismerkedhetnek egy életszagú Egyházzal.
Szentmiséken, liturgikus cselekményeken keresztül bevezetjük őket a misztériumokba, mely nem hagy érintetlenül senkit sem. Ha sikerül szélesíteni a világnézetüket, elsajátítanak imádságokat, helyes Istenképet alakítanak ki, szentségekhez járulnak, akkor már nem dolgoztunk hiába. Ennek a bő tíz éve tartó tudatos építkezésnek volt látható eredménye, hogy sok fiatal vett részt a kongresszuson. Persze még csak az út elején vagyunk, kell még ötven év, és remélem, az aratást is megéljük.
Bese Gergő, aki iskolalelkész is volt úgy véli: egy pedagógus mindig el tud képzelni jobb helyzetet, mint amiben éppen van. Ez most sincs másképpen. A fizetés ügyét rendezni kellene, 2013-ban volt egy komoly béremelés, de itt az ideje a folytatásnak. Sajnos tanárhiány van. Nekem sosem volt erősségem az adminisztráció. Vezetőként, osztályfőnökként mindig szembesülnöm kellett azzal, hogy több idő megy el a papírozással, felesleges körök megfutásával, mint a komoly kérdések körbejárásával. A kötelező óraszám még csak-csak elfogadható lenne, ha nem kellene menni helyettesíteni, mert akkor már nem 22 órád van, hanem 30-35, és még nem beszéltünk a készülésre fordított idővel. Hol van így a 40 órás munkahét? Egyébként nem csak tanárhiány van, hanem orvos-, ápoló-, rendőr-, tűzoltó-, katona-, pap- és szakmunkáshiány is.
Bese Gergő atya (1983), dunavecsei plébános, iskolalelkész, influencer/Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye
A 21. század formálói nem a szolgáló szakmákban látják az útjukat. Mindenki nagy pénzt akar keresni, lehetőleg kevés munkával. Nem akarnak másokért áldozatot hozni, nem akarják nemes célokért az életüket adni. Pedig a hivatás az, amire az egész életünket feltesszük, a munka pedig az a 4-6-8 óra, amíg benne dolgozunk, majd egy teljesen más emberként éljük a szabadidőnket. A kettő között nagy különbség van. Sajnos a szolgáló szakmák társadalmi megítélése sem igazán barátságos. Hallom, ahogy a szülők beszélnek tanárokról, rendőrökről, orvosokról. Ez ügyben változást kellene elérni, hogy újra legyen becsülete a komoly hivatásoknak. Ha így nézem, akkor a második helyen van az anyagi megbecsülés.
Az elmúlt 12 évben a két világháború közötti „békeidőt” is lekörözve kaptak támogatást az egyházak. Véleményem szerint ez azoknak a történelmi igazságtalanságoknak a rendezése, melyet egyházaink elszenvedtek a második világháborúban, a kommunista uralom idején és a rendszerváltást követően. Most érkeztünk el addig, hogy nagyjából sikerült infrastrukturálisan rendbe tenni oktatási intézményeink nagy részét.
Elkezdődtek a templomok, plébániák, kolostorok, temetők, egyéb egyházi emlékhelyek rendbetétele is, ami még óriási összeget fog felemészteni, mire a végére érünk, de több évtizedes hanyagolás után valamikor el kell kezdeni megújítani a nemzet közkincseit. Mert senki se gondolja, hogy a felújított egyházi ingatlanok kizárólag a hívő emberek javát szolgálják! Az idegenforgalom nagyon sokat nyer a felújított műemlékeken. Számos település tudott bekapcsolódni a hazai és nemzetközi idegenforgalom vérkeringésébe az előző években, ehhez azonban megfelelő szállásokat, kiszolgáló létesítményeket is építeni kellett, hogy komplex munkát végezzenek a megújítással.
Egy esetleges kormányváltás ennek a munkának a végét jelentené. Ismerjük a hatalomra vágyakozó ellenzéki pártok hozzáállását a hithez, a valláshoz, az egyházi oktatáshoz. Már megfogalmazták, hogy megszüntetnék a hit- és erkölcstant az állami intézményekben, felülvizsgálnák az iskolák egyházi fenntartásba vételét visszamenőleg, felfüggesztenék a vatikáni-magyar alapszerződést. Ha mindezt betartanák, sok ezer család megélhetése kerülne veszélybe (hitoktatók, kántorok, lelkipásztori kisegítők, intézményvezetők, és így tovább), a vidéki plébániák fenntartása szinte lehetetlenné válna, és az elmúlt tíz esztendő sok áldozattal járó munkáját kidobhatnánk az ablakon. És mindez csak az, amiről már most tudunk, de mi lehet még a fejükben!
Forrás és teljes cikk: mandiner.hu
Fotók: Földházi Árpád
