„A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ez kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán” – így zárul Kós Károly emlékezetes bevezetője a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrös-vidék és Máramaros magyarságához! című röpirathoz (a szöveg teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ), amely a transzszilván gondolat zászlóbontását jelentette 1921-ben, és a bénító passzivitással szemben a cselekvés, élni akarás, realista helyzetfelmérés politikáját hirdette meg az erdélyi magyarság számára. Kós a kiáltványt Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen írta, és bár mérföldkőnek bizonyult, száz éves évfordulója mégis homályban maradt.
Lönhárt Tamás/Fotó Erdélyi László/foter.ro
A foter.ro ennek okairól készített hosszabb interjút Lönhárt Tamás történésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével, a korszak jó ismerőjével. A történész elmondta:
Én egy Erdély-centrikus perspektíva felépítésének vagyok a híve, hiszen Budapest és Bukarest elmondta az elmúlt három évben a saját történetét. Többféle történeti narratívával is találkoztunk, bár még mindig nincs egyhangú, közös álláspont az akkori történésekkel kapcsolatban.
Az erdélyi szempontrendszer azonban nagyon kevéssé érvényesült, a budapesti és a bukaresti narratívában egyaránt. Hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiától a Tanácsköztársaságon át a Horthy-rendszerig terjedő időszakkal kapcsolatos, Budapest-centrikus gondolkodás egyfajta központi sérelemtörténetté emelte az Erdélyről szóló narratívát. Erdély a sérelmek, a fájdalmak, a traumák szintjén jelenik meg, és nem mint önálló, cselekvő entitás, saját állásponttal rendelkező elitcsoportok színes és izgalmas története. Fontos, hogy a budapesti és a bukaresti perspektíva mellé odategyük a saját Erdély-központú perspektívánkat. És ebből a szempontból 1921 centenáriuma jelentős emlékezetpolitikai mozzanatnak számít.
A román történetírás a hegemonikus diskurzus erejével kizárólag a gyulafehérvári román nemzetgyűlést hajlandó figyelembe venni. A budapesti magyar történetírás felvázolja a gyulafehérvári nemzetgyűlés és a Károlyi-kormány közti feszültség történetét, de az erdélyi magyar – a kolozsvári vagy a székelyföldi – mozzanat ott is másodlagos vagy éppenséggel hiányzik a központi narratívából.
Tehát nemcsak Bukaresttel, de Budapesttel szemben is fontos az erdélyi szempontrendszer alapján újrarendezni ezeket a szimbolikus időpontokat, és a történeti forráskritika szempontjainak figyelembevételével integrálni a tényeket, a forrásokat az önismeretünkbe, saját transzszilván identitásnarratívánkba is.
Ideje, hogy a magyarországi és romániai emlékezetpolitikai sémákból kilépve alaposabban megvizsgáljuk a korszak erdélyi magyar, román, szász, sváb regionális, lokális folyamatainak történetét: azt, hogy miként néz ki Erdélyből Trianon, illetve a Trianon utáni újrakezdés időszaka.
„A Kiáltó szóból általában Kós Károly lírai, szívhez szóló bevezetőjét szokás ismerni, és bevallom, én sem tudom emóciók nélkül olvasni ezt a szöveget, száz év elteltével sem. De a Kiáltó szónak ez a töredéke, magát a törzsét, a valódi tartalmát, Zágoni Istvánnak az önszerveződő társadalomról írott szövegét, illetve Paál Árpádnak a politikai integráció módjairól szóló zárszavát száz éve nem idézték. Ideje lenne teljes egészében újraolvasni a Kiáltó szót, és észrevenni, hogy ez nem csupán egy érzelmi álláspont megjelenítése, hanem politikai, társadalmi, gazdasági önrendelkezési projekt, egy autonóm közösség megteremtésének programja.”
A Kiáltó szerkesztői: Paál Árpád, Zágoni István, Kós Károly/Forrás: foter.ro
A Kiáltó szó ébresztő hatású volt: az alaptalan reményekkel szemben azt mondja, hogy csak akkor tudunk a valóság aktív építőivé válni, ha kilépünk a komfortzónánkból, leszámolunk az illúziókkal, felmérjük a reális lehetőségeket, feladatokat tűzünk magunk elé, és nem várunk védelmet olyan külső erőktől, amelyek már nincsenek – ebben áll a Kiáltó szó igazi értéke. Amikor Kós Károly azt írja, hogy akik elmennek a vizeket követve, menjenek is, mert csak akadályoznak bennünket, ez azt is jelenti, hogy aki csodákat vár, az nem tudja a valóság néha kompromisszumokat is követelő helyzeteit kellő időben felmérni, és ezáltal a sorsfordító pillanatokban elveszíti a jó döntés lehetőségét.
Ez az illúzió nélküliség azonban együtt él az idealista, a korszellemet követő utópiákkal. Paál Árpádék az önrendelkezésről szóló wilsoni elveket tényleges, pragmatikus politikai programként kezelték. Ma már tudjuk, hogy túlzott elvárásokat támasztottak, de akkor ezek az elvek nagyon sok ember számára valódi fogódzónak tűntek.
És hadd említsek meg egy másik ellentmondást is: miközben egyszerű erdélyi magyar emberként reménykedem a transzszilván gondolat valóságalapjában, történészként viszont meg kell kérdőjeleznem ennek sikerességét, száz év távlatából. Hiszen mennyire lehetett tényleges tárgyalási pozíciója az erdélyi magyaroknak azokkal az erdélyi románokkal szemben, akik minden, Bukaresttel szembeni ellenérzésükkel együtt is abszolút nyertesei voltak a trianoni döntésnek? Vagy a szászokkal, akik az autonómiájukat felszámoló magyar centralizmus tapasztalatából kiindulva eleinte ígéretesnek tartották Nagy-Románia projektjét? Ilyen körülmények között mennyi esélye volt a közös fellépésnek, a transzszilván összefogás programjának? – zárta gondolatait a történész.
Forrás és teljes cikk és fotó: foter.ro
