A kommunista keresztényüldözés történetét ezidáig nem dolgozták fel játékfilmben. Ideje volt elmesélni, mi történt a keresztény egyházak papjaival, híveivel és nővéreivel.
Megnéztük Eperjes Károly hiánypótló moziját, amely felülmúlta várakozásainkat: bár a Magyar Passiónak ott van a helye a legjobb magyar filmek között, mégsem voltunk teljesen elégedettek a végeredménnyel. Nincs igazság. Nem beszélhetünk rendszerváltásról, amíg a kommunista tömeggyilkosokat nem nevezzük meg, és nem kapunk elégtételt!
Ezekben a gondolatokban sok százezer magyar ember egyetért. Mindannyiunknak voltak olyan olvasmányélményei, amelyek tehetetlen dühöt ébresztettek amiatt, hogy a kommunista utódpártok és az azokat kiszolgáló értelmiségi körök nemhogy a számonkérést megúszták, de habzó szájjal nyilasozhatták a magyarokat évtizedeken keresztül.
Az MSZP–SZDSZ éppen abban az évben nyerte meg a parlamenti választást, mikor kézbe vettem Mindszenty József visszaemlékezéseit. A reform- és keményvonalas kommunisták újra koalícióra léptek az ávós szocializációjú kereszténygyűlölő liberálisokkal. Az ország vezetésére kaptak megbízást azok, akik egy igazságosabb világban valamelyik vidéki gyűjtőfogházban vártak volna az ítéletükre.
Azóta eltelt 20 év, részleges igazságtétel történt. Részleges. A katarzis elmaradt. A gyilkosok megúszták, közvetlen munkatársaik és gyermekeik pedig a mai napig meghatározó alakjai a magyarországi baloldalnak.
A magyar filmművészet tehát már régóta adós volt a kommunista keresztényüldözés történetének feldolgozásával. Ideje volt elmesélni, mi történt a keresztény egyházak papjaival, híveivel, nővéreivel. Az üldözött magyar egyházak sosem kaptak elégtételt, sosem történt meg a szembenézés, senki nem kért bocsánatot.
A vezető baloldali lapok előszeretettel relativizálják a kommunista diktatúra tetteinek súlyosságát, mentegetik a bűnösöket, serényen táplálják a legvidámabb barakk hazug mítoszát. Szándékosan hallgatják el, hogy az utolsó politikai okokból bebörtönzött szerzetes, Lénárd Ödön csak 1977-ben szabadulhatott a fogságból. Az úgynevezett enyhülés éveiben még vastagon zajlott az egyházüldözés, embereket kínoztak meg, kényszervallatásoknak vetettek alá ártatlanokat, zsaroltak papokat, ügynököket szenteltettek fel papnak.
Eperjes Károly Magyar Passiója két évtizeddel korábbra, az ötvenes évek egyházüldözésének időszakába tekint vissza. Az első előzetes megjelenése óta érdekelt a film, várakozásaim pedig nem voltak hiábavalóak.
A film a ferences rend elleni kommunista terror egy rövidke, de annál jellemzőbb epizódját dolgozza fel. Egy úrnapi ünnepségen, amelyen a szerzetesek és a falusiak Trianon 30. évfordulójára (is) emlékeznek, rajtaüt az ÁVH. Az embereket összeverik, szétzavarják a sokadalmat, a kolostor elöljáróját, Leopold atyát pedig elhurcolják. Az egyik ÁVH-s főtiszt egy korábban az egyháznak visszaszolgáltatott kegytárgyat szeretne megszerezni, hogy azt az akkori korszellemnek megfelelően „magánvagyonosíthassa”. Leopold atya azonban nem akar terhelő vallomást tenni a rendtársaira, nem akarja elárulni az értékes kegytárgyak rejtekhelyét, és alázatosan tűri a megaláztatásokat.
A film hitelesen közvetíti a háború utáni évek hangulatát, hitelesen jellemzi a tolvajokból, exnyilasokból verbuválódott ÁVH-t, az elaljasodott és tisztességüket megőrizni képes emberek harcát, az intézményesített rablást, a korrupciót, az öncélú kegyetlenkedéseket.
Az orosz ajkú ÁVH-s őrnagy a rendszer egyik jellegzetes figurája, aki egy korábbi ferences növendéket, Keller főhadnagyot bízza meg azzal, hogy szóra bírja a jámbor pátert. A fiatal karhatalmista meggyőződéses kommunistaként nagy lelkesedéssel lát feladathoz. Kínzással, veréssel, zsarolással, lelki terrorral próbálja rábírni a ferences atyát az együttműködésre. Szabadságot, a papi szolgálatba való visszatérés lehetőségét váltja a brutális kínzás, majd fordítva megismétlődik minden újra.
A történet előrehaladtával egyre többet tudunk meg Leopold atya és Keller főhadnagy személyes történetéről. A világháborúban, a nyilasterrorban, a szovjet megszállásban meggyötört Magyarország minden nyomorúsága megjelenik a filmben.
A Magyar Passió egy remekmű, hiánypótló alkotás.
Ám ennek ellenére sem lehetünk teljesen elégedettek a végeredménnyel. A filmben ugyanis csak utalások vannak a kommunisták által működtetett terrorra. Akinek nincsenek mélyebb ismeretei a filmben megjelenő történelmi korszakról, abban téves kép alakulhat ki a magyar egyházakat ért támadásokról.
A film a töredékét sem adja vissza azoknak a borzalmaknak, amiket a magyar szerzeteseknek, szerzetesnővéreknek el kellett szenvedniük: nemi erőszak, több évtizedes börtönbüntetések, gyilkosságok, csonkítások. Emlékezetes, hogy az egyik erdélyi ferences elöljárót az őrök lapáttal verték agyon egy munkatáborban.
Az erőszak visszafogott ábrázolása valószínűleg Eperjes Károly érzékenységének tudható be. Nem akart egy, a valóságot hűen ábrázoló, vérben tocsogó mozit, inkább a ferences házfőnök jámborságára, az életszentségre törekvésére helyezte a hangsúlyt.
A Magyar Passió hitelesen ábrázolja, és tökéletesen visszaadja az egyházi és a kommunista világ közti különbségeket. Művelt szerzetestanárok, jámbor papok, becsületes hívő emberek, akikkel szemben a gátlástalan kommunista bűnözők állnak. Ez a világ pedig pontosan ilyen volt. Éppen ahogy napjainkban is.
Eperjes Károly filmje azonban nem ítélkezik. Sőt. Leopold atya fontos igazságot mond ki a film egyik kulcsjelenetében. A lényege, hogy mindannyian bűnösök vagyunk abban, hogy a társadalom erkölcsi züllésére nem reagálunk megfelelően, megengedjük, hogy emberi jellemek odáig torzuljanak, hogy valakiből ÁVH-s vagy kommunista legyen.
Ez a gondolat már a Mindszenty-könyv olvasása közben megragadta a fantáziámat. A bíboros érsek visszaemlékezései között szerepel egy eset, amikor a jéghideg fogdában meztelenre vetkőztették, majd hirtelen kinyílt a cella ajtaja, és egy ÁVH-s nekifutásból gerincen rúgta. A nagy lendülettől az egyenruhás gazember és a boldog emlékű Mindszenty is elestek. Majd az ÁVH-s feltápászkodott, és bizonytalan kiejtésű magyarsággal elmondta, hogy ez volt élete legboldogabb napja.
A bíboros egy pillantást vetett az illető ábrázatára, és sajnálattal állapította meg az arcvonásaiból, hogy ennek az embernek valóban ez volt élete legboldogabb napja.
A film végső üzenete is hasonló, a megbocsátásra szólít fel. Mindenkiben működik a Szentlélek, egy megrögzött ÁVH-s bűnöző számára is van visszaút. Végső ítéletet csak Isten mondhat, mi legfeljebb védekezhetünk a kommunisták ellen, bosszút nem állhatunk, bármennyire is ezt diktálja az igazságérzetünk.
Ha a szemet szemért elvet érvényesítjük, akkor olyanná válunk, mint a kommunisták.
Egy valamit azonban a megbocsátás szellemében sem szabad elfelejtenünk. A világ 100 év alatt semmit nem változott. Ma is a fehérek és a vörösök állnak szemben egymással. Mi ma is könyvekkel és erkölcsi szólamokkal harcolunk, ők ma is készek lennének lágerekbe terelni minket. Ne legyenek illúzióink, Tordai Bence, Szabó Tímea, a Gyurcsány-klán emberei ma is szívesen magukra öltenék az ÁVH-s zubbonyt. Egy pillanatig sem remegne meg a kezük.
Kiemelt kép: Fotó: Szabó Adrienn, Piti Marcell
