Mondják, hogy Magyarország örömmel fogadja a világban szétszórt ifjúságának hazatértét, s ez így is van. De azért nem mindig.

Mert például Farkas Gergő Dávid táncos, koreográfus nyugodtan maradhatott volna a kies Stockholmban, Varva Júlia koreográfus Amszterdamban, Oláh Balázs, a Táncművészeti Egyetem volt néptánc szakos hallgatója pedig Salzburgban, ahelyett, hogy néhány hónapja mindhárman hazaköltöztek, s múlt szombaton meg is tartották első szivárványos néptánc foglalkozásukat.

A 444 a Szexista csujogatások helyett queer csujogatásokkal őriznék a hagyományokat című cikkében részletesen ír az eseményről, s a szerző ezzel zárja sorait:

„A szervezők a mozgásközpontú LMBTQ+ workshop sorozat következő eseményeként önvédelmi foglalkozást terveznek.”

Ugye, nem én vagyok az egyetlen, akinek e mondat mosolyt csalt az arcára?

De viccet félretéve, érdemes tüzetesebben is górcső alá venni a szándékokat, miután túltettük magunkat a „queer” és a „hagyomány” fogalmak egy mondatba sűrítésén. Vavra Júlia szerint

„a magyar néptáncot heteronormatív struktúrák jellemzik”,

hiszen a férfi vezet, a nő leköveti őt vagy kevésbé domináns szerepbe kerül. A koreográfus azt vallja, hogy mindkét szerepkör izgalmas, „de fontos, hogy bárki kipróbálhassa magát ebben is, abban is, mindkettőből lehet tanulni”. Végül pedig azt is hozzáfűzi, hogy

„mi is a magyar fiatalság része vagyunk, miért ne lehetne a mi témáinkról, mi problémáinkról csujogatást írni? A tradíciók tisztelete nem csak az, hogy betanulom valaki más száz éves csujogatását, hanem az, hogy továbbviszem a szokásokat, és az elődökhöz hasonlóan én is kitalálom a saját csujogatásomat.”

Na most, a helyzet az, hogy a társadalom, nem csak a magyar, hanem mindegyik, kivétel nélkül, heteronormatív, az egész világ heteronormatív, ahogy Robert Spitzer pszichiáter nyilatkozta egyszer: „a heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve”. Ugyanis – és tudom, rossz hír ez az LMBTQ-lobbi jeles képviselőinek –, ha nem így volna, már rég kihalt volna az emberiség, következésképp ők sem léteznének.

De hasonlóképp problematikus a dekonstruktőr koreográfuslány (vagy az LMBT bármely szekciója) azon kijelentése, amely nehezményezi, hogy a néptáncban a férfi vezet, a nő pedig leköveti. Ezzel ugyanis azt sugallja, hogy a nő kvázi semmit sem tesz hozzá a közös produkcióhoz, szinte még táncolnia sem kell tudni, csak a férfit követni, és kész. És ezen a sugallaton az sem segít, hogy nagyvonalúan hozzáteszi, „mindkét szerepkör izgalmas”, ellentmondva persze előző állításának, hiszen, ha valóban egyformán izgalmasnak találná, akkor ezzel a lendülettel békén is hagyná a tradicionális szerepköröket, és nem próbálná meg először csak finoman átszínezni, majd gyökeresen átalakítani, magyarul szétverni az egészet. Mert mindig ez a vége.

Ugyanez a helyzet a csujogatással is, már ha van olyan élénk képzelőerőnk, amely mondjuk transz-csujogatásokat jelenít meg lelki szemeink előtt. A csujogatás egyébként „brutál szexista” is lehet, hétköznapi nyelven pajzán, Szilvay Gergely idéz is a Mandineren megjelent cikkében egy-két gyimesi vagy csíki népdalszöveget; akinek van ideje és kedve, próbálja meg genderkonformmá varázsolni őket, innen is sok sikert kívánunk hozzá.

Szóval a nagy terv az, akárcsak a népmesék esetében – hogy ezek miért nem tudnak valami eredetit kitalálni, miért kell folyton egy, a többséghez tartozó, általa szépnek és jónak ítéltet összekenni? –, hogy átírják a heteronormatív, elnyomó (és nyilván rasszista) csujogatásokat, aztán jön az, hogy a lányok csapnak, a férfiak meg a női oldalt táncolják, majd átkeresztelik a szereplőket vezetővé és vezetetté, de az nem lesz túl egalitárius, hiszen megjelenik benne az elnyomás, így végül nem lesz se vezető, se vezetett, és a valamit felváltja a semmi. Ám a dekonstrukció itt még nem érhet véget, mert miért is kellene a páros táncokat párban táncolni? Tiszta hülyeség, ezentúl táncolhassák négyen-öten, vagy tizenöten, vagy inkább változó számúan, mindig alkalmazkodva az újonnan megjelenő genderek számához, hetvensokan.

Szóval akad feladat bőven, ami frissiben hazatért ifjúságunk előtt áll, de ha javasolhatjuk, a fent említett önvédelmi foglalkozásukat igyekezzenek tradicionális keretek közt megtartani – ki tudja, mikor lehet szükségük az ott megszerzett és még nem dekonstruált tudásra.

A kiemelt kép illusztráció / Forrás: origo.hu