Más könnyét keni szét, aki az abortuszt összemossa a spontán vetéléssel

Minden negyedik. Ez a címe a Manna Produkció előadásának, amelyet a Radnóti Színházzal együttműködve a Tesla Labor mutatott be november 8-án. A darabban hét különböző korú és élethelyzetben lévő nő meséli el saját történetét arról, hogyan veszítette vagy vetette el magzatát… és itt álljunk is meg! Azért álljunk meg, mert máris érezzük, valami nagyon nem stimmel.

Mindenekelőtt azonban érdemes tisztázni, mikortól ember az ember, már csak azért is, mert az előadás ismertetőjének első mondata az alábbi kérdést teszi fel:

„Hogyan halhatna meg az, aki meg sem született?”

Nos, míg a születés és fogamzás folyamatát régen misztikus homály fedte, s a keleti civilizációk kivételével évezredeken át nem tudták meghatározni a fogamzás idejét, a modern kori elemzések, vizsgálatok tanúsága szerint a magzat fogantatása pillanatától azonos a teljes emberrel. Dr. Vass Miklós főorvos szerint

„a magzat az első pillanattól kezdve rendelkezik az ember tulajdonságaival. A szervek kifejlődése korán indul meg, és a 11-12. hétre be is fejeződik. A 12. hétre az embrió minden szerve kifejlődött. Teste is fejlett, önálló érrendszere van, kimutatható a bőrérzékelése. Védekező reakciói, nyelő és légzőmozgásai vannak, száját nyitja, 8 cm hosszú. Ettől kezdve már csak szervnövekedés van.”

Ezt a tényt a pszichológia is megerősíti. Az újszülött nem tiszta lappal indul, azaz a méhen belüli életben is sok tapasztalatot nyer, tanul. Megfigyelték, hogy ha az anya izgatott, a méhben a magzat aktívabban mozog, s a magzat pulzusa szaporább lesz, ha az anya lépcsőn megy föl. A magzat az anyaméhben a zajokra, zenére reagál, gyorsabban kezd mozogni, hirtelen zörejekre megijed. Az anyaméh nem csendes világ. A tudósok számára ma már nem kétséges, hogy a magzat hallgatja, amit beszélünk, azaz nem tudat nélküli, vegetatív lény, ahogy azt néhányan elképzelik. Bizonyított tehát, hogy a magzat már individuum, s születése előtt is lehet vele kapcsolatot teremteni. A születés ezért nem más, mint egy történés az életben; az élet pedig a méhen belül kezdődik, majd egy másik helyszínen, a méhen kívül folytatódik.

És akkor térjünk vissza a darabhoz, amely ismertetője így folytatódik:

„Művi abortusz, spontán vetélés, sürgősségi császármetszés, félidei megszakítás fejlődési rendellenességre hivatkozva. A perinatális veszteség hiába gyakori, társadalmi szinten képtelenek vagyunk kezelni. Az ilyen traumán átesett nőknek illik elhallgatni problémájukat, gyászuk érthetetlen, illegitim és tabu. Minden negyedik várandósság idő előtt megszakad. Hogy sirathatnánk valakit, akinek fejlődését szándékosan szakítottuk meg?”

Mindez pedig maga a lopakodó aljasság. Azért aljasság, mert összemossa az abortuszt a spontán vetéléssel, pedig a kettő közt markáns törésvonalként húzódik valami, amit úgy hívunk: döntés. Önálló döntés, másképpen: szabad akarat. Annak ugyanis, aki spontán vetélésen (vagy egyéb, életet veszélyeztető, egészségügyi okból szükséges terhesség-megszakításon) esett át, nem volt lehetősége dönteni, szemben egy egészséges magzat elabortálását önként választó nővel. És ez bizony még akkor is igaz, ha az egészséges magzat elabortálása mellett döntő nő a későbbiekben megbánja tettét, és egy életen át szenved a saját választása okozta traumától. Sokan járnak így, kétségtelen, de ez senkit sem jogosít fel a lopott könnyek szétkenésére.

A darab konklúziója egyértelművé teszi a relativizálás szándékát, a Tordai Teri alakította idős hölgy arról mesél unokájának, hogy az ő idejében is volt abortusz, mivel senki nem beszélt arról, hogyan védekezzenek. Az orvosok akkoriban a fiúkat hibáztatták a nem kívánt terhességekért, ő azonban felteszi a kérdést, hogy ki a hibás, egyáltalán hibás-e bárki?

Ööö, igen. Hibás. Adva van egy nő, egy férfi, egy orvos, és egy társadalom, amely legitimálja a gyilkosságot. Így kapásból ennyi szereplő jutott az eszembe. És nekik mind, így vagy úgy, de közük van egy-egy élet kioltásához. Megjegyzem, nyugat felé haladva ezek a roppant érzékenyített társadalmak egyre csak tágítják magzataik meggyilkolhatóságának határait, pedig ma már a fogamzásgátlási lehetőségek széles tárháza áll rendelkezésre a felelős családtervezéshez.

A színdarab végén, miután a nők terápiás jelleggel kibeszélték bánatukat, elköszönnek meg nem született magzataiktól, és feloldozást nyernek. Így válik a művi terhesség-megszakítás mellett döntő nő ugyanolyan áldozattá, mint a spontán vetélésen átesett. Vagy mint az életétől megfosztott magzat. A kívánt érzékenyítés megtörtént, nincs itt semmi látnivaló, lépjünk is tovább.

Vagy talán mégse. Mert igenis van különbség, még akkor is, ha az abortusz mellett döntők tábora széles spektrumot képez, és nem tuszkolható egyetlen felcímkézett dobozba. Éppúgy van különbség az abortusz és a spontán vetélés között, ahogyan a büntetőjog is megkülönbözteti az előre megfontolt szándékot. Nem mindegy. Nem mindegy, hogy az autóm utasa azért veszíti életét, mert defekt következtében fának csapódtunk, vagy mert szándékosan a fának hajtottam, miközben magamat azért bebiztosítottam.

Ma a művi terhesség-megszakítás a világ leggyakoribb haláloka, a WHO évente minimum 40-50 millióra becsüli az abortuszok számát, s ez napi 125 000 művi vetélést jelent. Csak hazánkban hatmillió abortuszt hajtottak végre 1956 óta. Ez a Magyar Holocaust, ahogy Bányay Géza fogalmaz azonos című tanulmányában. És nagyon jó lenne, ha egyszer s mindenkorra befejeznénk a mások könnyét szétkenő, álszent érzékenyítést az intézményesített népirtás iránt.