Szó bennszakad, hang fennakad… Szem nem marad szárazon. Gyermekélet volt a visszakényszerítés ára – írja öles betűkkel a Magyar Helsinki Bizottság blogja, nekem meg dezsavüm van. Megállt volna az idő? Vagy csak újra az érzelmi zsarolás jól bevált módszere köszön ránk, éppen úgy, mint 2015-ben, amikor egy szír kisfiú fotója járta be a világot, aki holtan feküdt a görög tengerparton?
Mindenekelőtt szögezzük le: az élet szent, egyszeri és megismételhetetlen, így minden élet számít. Mindegyik. Ha pedig egy gyerek hal meg, az kiemelt figyelmet és együttérzést vált ki az emberből, a gyerekhalállal való sáfárkodás azonban több mint visszatetsző. És akkor nézzük, mi is történt valójában, nem mellőzve az objektivitást, amit sajnos a 444-en terpeszkedő Helsinki Figyelő ezúttal is mellőzött.
2017-ben, azaz a Talibán hatalomra kerülése előtt négy évvel, egy 14 tagú afgán család érkezett Szerbiába, ahonnan az anya hat gyerekével át akart menni Horvátországba. A család többi tagja ez idő alatt Szerbiában várakozott. A Helsinki nem írja le explicit, hogy az egész túra illegális volt, de a szövegkörnyezetből kiderül. Szóval a család maradéka, így férfitagjai is várakoztak, míg az anya Horvátországba igyekezett, ám a horvát rendőrök feltartóztatták őket, autóval visszavitték a határra, s azt javasolták, hogy a vonatsíneket követve menjenek vissza Szerbiába. Ezt követően egy vonat halálra gázolta a gyerekek egyikét, a hatéves Madinát.
Az immár 13 főre zsugorodott család azonban 2018 tavaszán ismét átlépve a szerb-horvát határt menedéket kért, a hatóságok pedig a tovarniki szálláson helyezték el őket. A továbbiakról így ír a Helsinki Figyelő:
„ám szabad mozgáshoz és jogi képviselethez való jogukat korlátozták. Az immár kilenc gyerek és szüleik fogva tartása két hónapig tartott. Védelmet ezután sem kaptak a horvát hatóságoktól, így többszöri próbálkozás után Szlovéniába mentek tovább.”
A történet folytatása pedig a szokásos, unalomig ismert metódus szerint zajlik: a Magyar Helsinki Bizottság „a menedékkérő áldozatok ügyének előmozdítása érdekében” beavatkozóként részt vesz a strasbourgi eljárásban, amely során Horvátországot elmarasztalják. De azt azért jegyezzük meg, hogy a fogva tartás nem lehetett túl szigorú, ha a 13 fő egyszerűen továbbment Szlovéniába; kilenc gyerek, két szülő, és még két rokon (?), akik pontosabb családi státuszát homály fedi.
A leggyönyörűbb megállapítás azonban még csak ezután következik:
„A magyar kormány által elsőként legalizált tömeges visszakényszerítési gyakorlat minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy más, a balkáni útvonalon lévő ország is hasonlóan jár el. Ez az embertelen gyakorlat vezetett Madina halálához és más tragédiákhoz.”
Na tessék, így jutunk el az ok-okozati összefüggések alapos, független és objektív vizsgálata során oda, hogy a magyar kormány – amelyet ugye Orbán kézi vezérléssel működtet – felelős egy hatéves afgán gyerek Szerbiában bekövetkezett haláláért. Ennyi erővel azt is írhatták volna, hogy tulajdonképpen Orbán felel az összes civil áldozatért – köztük jó sok gyerekkel –, akik az amerikaiak által végrehajtott, slendrián dróntámadások következtében veszítették életüket. Persze ők nem egy idegen országban – ahol megjegyzem illegálisan tartózkodtak – haltak meg, szülői felügyelet mellett, balesetben, hanem a saját otthonukban, úgyszólván járulékos veszteségként.
Nem vagyok jogász, ezért az eset jogi vonatkozásait nem is bátorkodom elemezni, de józan paraszti ésszel végiggondolva is felötlik az emberben néhány kérdés, amelyekre sajnos a Helsinki nemhogy megnyugtató, de semmilyen választ nem ad. Rögtön itt van a szülő(k) felelősségének – kiskorú veszélyeztetése? – a kérdése. Vagy nincs ilyen kérdés, mert az Európai Unió azon csudálatos hely, ahol bármely muzulmán kiskorúért rögvest a tagállamok polgárai, illetve vezetői felelnek, miután feladták azon jogukat, hogy megvédjék államuk határait? Vagy: miért döntött úgy a 14 fős család, hogy a nyomorúságos, de akkor még nem háborús övezetnek nyilvánított Afganisztánból útra kel? Amennyiben menekültek, miért nem álltak meg az első biztonságos országban? Mely ország volt az igazi úti cél? Szerbiában miért csak az anya indult tovább a hat gyerekével, a többiek miért nem? És tudom, hogy túlzó, ám a nyomon követés szempontjából jogos kérdés, hogy végül is mely uniós országban élnek most? Sikerült beilleszkedniük, a szülők dolgoznak, mi a szakmájuk, mi az iskolai végzettségük, a család megtanulta a befogadó ország nyelvét? Vagy a 13 főt (és az azóta születetteket is) a befogadó ország szociális hálója ringatja? Azt pedig már meg sem merem kérdezni, hogy a család bármely tagja került-e összetűzésbe a bagatell helyi törvényekkel?
A konkrét válaszokat persze sosem kapjuk meg, de az elmúlt hat év tapasztalatai igenis segítenek a big picture láttatásában. Például szintén 2017 őszén a török parti őrség két, migránsokkal megpakolt csónakot tartóztatott föl és próbált visszaterelni Törökországba, ám az egyik csónak afgán utasa úgy döntött, célszerű lenne egy néhány hónapos gyereket a vízbe hajítani, pontosabban ezzel fenyegetni a török parti őrség embereit, amennyiben azok őt továbbra is vegzálják (értsd: a törvényeknek megfelelően járnak el), és nem hagyják illegálisan az európai kontinensen kikötni. A zsarolás pillanatát láthatjuk a képen.
Forrás: hirado.hu
Az afgán bevándorlókkal kapcsolatban Dr. Cheryl Benard végzett mélyebb kutatásokat, akinek művei között szerepel a „Civil Democratic Islam” (A polgári demokratikus iszlám) című könyv, amelyet Oszama Bin Laden könyvtárában is megtaláltak elfogásakor. A kutató, publicista munkái nyomán Lévai Emese ír részletesen a muzulmán bevándorlók differenciáltságáról, kiemelten fókuszálva az Afganisztánból érkezőkre.
„Nem sokkal később (az afgánok érkezése után – a szerk.) megsokszorozódott a bűncselekmények száma bizonyos fogadó településeken, ezek közül az esetek közül pedig egy típus magasan kiemelkedett: a nők ellen elkövetett erőszak. A befogadó országok megtehették volna, hogy az eseteket a bűnösök számlájára írják (hiszen a jogállamokban ez így szokás), de miután ezek főleg afgán menekültek voltak, a bíróságok és a nyomozók kezdték szisztematikusan eltussolni az ügyeket.”
Időközben a statisztikák néhány országban, például Ausztriában is nyilvánossá váltak, aminek hatására Sebastian Kurz ex-kancellár idén júliusban, a Bildnek adott interjújában elhibázott döntésnek nevezte az afgánok befogadását, augusztus elején pedig kerek perec visszautasította Manizha Bakhtari, Afganisztán bécsi nagykövetének a kérését, miszerint függesszék fel azoknak az afgán menekülteknek a kitoloncolását, akik nem kaptak menekült státuszt.
Azokban az országokban, ahol nagyszámú muszlim – köztük jelentős mennyiségű afgán – bevándorlóval kell együtt élni, értelemszerűen merül fel a kérdés, hogy mi a bűncselekmények motivációja? Milyen logika mentén működik egy embercsoport – alapvetően afgánok, akik a rendőrségi statisztika szerint a szexuális bántalmazások mintegy feléért felelnek, a második legnagyobb csoport a szírek, 10 százalékkal –, akit befogadott egy ország, ők mégis, fényes nappal, vonatokon, frekventált parkokban, vagy tömött fesztiválokon próbálnak nőket megerőszakolni?
Benard kérdésére, hogy mégis mi motiválta az elkövetőket, egy afgán tolmács elmondta:
a motiváció a mélységes megvetés a – szerintük – őket megbüntetni képtelen, „puha” európai társadalom iránt.
Számukra a nő ugyanolyan jogos zsákmány, mint minden más, ami a gyengébb európaiaktól jár nekik: lakás, pénz, élelmiszer, bármi. Persze továbbra is kérdés, hogy miért nem elég ingyen élni a fogadó ország pénzén, és miért kell reflektorfénybe kerülni fényes nappal elkövetett nemi erőszak miatt? Mi köti össze az áldozatokat? A szerző szerint a kudarc:
mert egy ingyenélő, erőszakos csalónak egy szép családos anyuka, vagy egy boldog, nagy karrier előtt álló, elégedett egyetemista lány látványa a legidegesítőbb. Ezek azok az élethelyzetek, amelyet egy becsapott állam sosem tud megadni nekik, ezek azok a boldog emberek, akikkel szemben örökké vesztesek maradnak, így „logikus”, hogy őket szeretnék egész életükre megnyomorítani.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy amikor itt Európában azt mondjuk valakire, afgán, akkor ő pastu, tádzsik, hazara, üzbég, vagy az országban élő egyéb népcsoport valamelyikének a képviselője? Merthogy Afganisztán az etnikai csoportok színes mozaikja, s bizony ezek a csoportok közel sem élnek békében egymással, az ellentéteiket pedig értelemszerűen hozzák magukkal.
De keveset beszéltünk a bacha bazi (fiújáték) gyakorlatáról is, amelyre a szakértők már a ’80-as években felfigyeltek, amikor a szovjetekkel harcoló mudzsahedin parancsnokok fiatal fiúkat toboroztak a falvakból, szexuális kapcsolat, azaz pedofília céljából. Ez is oka volt annak, hogy a ’90-es évek közepén a népharag életre hívta a tálibokat. A gazdag és promines pastuk (13 milliós afgán népcsoport) előszeretettel öltöztetik ugyanis női ruhába a kisfiúkat, és táncoltatják a rendezvényeiken, de olykor még feleségül is veszik őket. Miután azonban ezek a jóravaló afgánok szövetségesként léptek fel a tálibok elleni harcban, az amerikai katonáknak tudomásul kellett venniük, hogy pedofilokkal karöltve harcolnak a nemes ügyért. Későbbi interjúkból és bírósági vallomásokból derült ki, hogy a katonákat és a tengerészgyalogosokat arra utasították, ne avatkozzanak be, még akkor sem, ha az afgán szövetségesek a katonai bázisokon erőszakolják a kisfiúkat. Merthogy ez a kultúrájuk része. Némelyeknél azonban elszakadt a cérna, s a katonaság büntetésével kellett szembenézniük, ahogy annak a két amerikainak is, akik azért vertek agyba-főbe egy afgán parancsnokot, mert az egy kisfiút az ágyához láncolt. Az amerikai stratégia szempontjából azonban az USA-nak együtt kellett működni azokkal, akik ugyan rosszat cselekedtek, de mégsem jelentettek nemzetbiztonsági fenyegetést, szemben a tálibokkal.
Mindezek fényében az a hír már szinte említésre sem méltó, hogy a 35 éves afgán Sanger Ahmadi, akit 2017-ben toloncoltak ki Németországból, miután a rendőrség öt szövetségi államban legalább 30 bűncselekménnyel hozta összefüggésbe még a Lions-Cartel bűnbanda vezetőjeként, azzal fenyegetőzött, hogyha továbbra is bosszantani fogják,
a deportálási listán lévő mintegy 100 afgán férfiből álló hadseregét a rendőrség ellen uszítja.
És még ez sem a teljes kép, de abban azért segít, hogy némiképp árnyalja a Helsinki Bizottság ismételten tendenciózus, egyoldalú szerepvállalását egy olyan, egyébként sajnálatos baleset ügyében, amely a teljes történetet szemlélve csak egy újabb szög az európai életforma koporsójába.
Kiemelt kép: Madina / Forrás: Facebook, Helsinki Figyelő
