Fekete Istvánról nem mindenki gondolkodik egyformán. Olvastam már róla ilyen és olyan véleményt is. Ki ide, ki oda sorolja. Vadász (is) volt, erdőt-mezőt járó Ember és a legnagyobb írók közé sorolom őt. Nem irodalmi eszköztára miatt, ahhoz nem is nagyon értek, hanem mert úgy látom, kevesen tudnak úgy írni a természetről és úgy festeni hangulatokat, ahogyan ő.
FEKETE ISTVÁN: Karácsonyi hangulat
Karácsony előtt az enyhülés megállt, s a régi megroskadt hóra új pelyhek kezdtek szállingózni. A szél megint északira fordult, s a fagyos ágak közt hideg zengéssel muzsikált a télnek, akiről mindenki azt gondolta: elmenőben van.
Az előestén a házak kéményei s a szabad tűzhelyek ünnepi füstöt leheltek az alkonyatba, s a kutyák csillogó szemmel ültek a konyhák előtt.
A faluban betlehemesek jártak, láncos botjukat vidáman zörgették a kis szobák frissen tapasztott földjén. Az ünnepi vacsora alá fehér abrosz került, a kalács szaga puhán lengett a kamra felől, s amikor besötétedett, pisztolyok durrantak az alvégen is és a felvégen is, mintha egymásnak válaszolgattak volna.
Ajtók csattantak, néha pislogó fények ugrattak ki a hóra és valahol nevetés hallatszott, lassan húnyt el a levegőben, mintha maga a békesség tartotta volna tenyerén.
Az erdő még halkan suhogott egy darabig az estében, de aztán ellustult a szél, felszállt a köd, s a csillagok fénye ott villogott a fák koronájában.
A víz zúgása alig suttogott, az erdő mélységes csendje felett a csillagok őrködtek és az ég ezüstös ragyogásán érezni lehetett, hogy nemsokára felkel a hold.
A hold már magasan járt az égen. Az erdőn alig volt árnyék és valahol messze, akkor harangoztak éjjeli misére. Hogy a harangszó honnan indult el, nem lehetett tudni. Nem látszott a torony, ahol meglendült a harang és az égtájat se lehetett megmondani, hogy merről jött. Néha mintha keletről szállt volna, néha mintha délről, de úgy is hallatszott olykor, mintha felülről szállna le és széthullámzana az egész világon. Nem kiáltott élesen: nem halt el zengő kongással, de ott volt mindenütt és később már senki se tudta volna megmondani: mikor kezdődött.
Talán az Idő születésével egyszerre kondult meg, talán mindig volt és csak most hallották meg az emberek?
Tiszta volt az ég, mint a gyémántra cseppent keresztelővíz, néma volt az erdő, mint az árnyék várakozása imádságos alkonyattal, csak a harang szólt vidám melegséggel és bársonyos, zengő karjaiba fogta az egész világot.
A fenyvesszélen a szarvasok lehajtották koronás fejüket, öreg fák oduszájában csillogó szemű mókusok ültek és apró lábukat összetették mellükön. A nagy fákon éjszakázó varjak szeme szelíd, nagyra nyílt, a vadkacsák megálltak a vízben és nem leskelődtek, hogy honnét jöhet a veszedelem.
És a bagoly se kiáltott ezen az éjszakán semmi rosszat, csak szárnyalt az erdő felett, aztán lekanyarodott a vén Kőrisre, de vigyázott, hogy meg ne karmolja az öreg fa puha ágát.
– Te se alszol, öreg Kőris? Ide szállok, ha megengeded… – s a Kőris csak bólintott, mint amikor templomban helyet kérnek az embertől.
S a harang szólt egyre.
Megmozdultak a csírák a földben, álmodó rügyek sóhajtottak, alvó tüzek fellobbantak s a temető kapujában odatámasztotta rozsdás kaszáját egy szegény, öreg szolga: a Halál.
Ekkor elhallgatott a harang, a végtelen csend szétvillant, s a nagy fényesség mérhetetlen fellángolásában Valaki csendesen azt mondta:
– Béke!
És a hegyek, az erdők, a templomok és emberek, a vadak és minden élet lehajtotta fejét a földre.
Aztán újra csak a harangot lehetett hallani, de az is mintha lassan távolodott volna.
