Márki-Zay és csapata nekünk az eurót ígéri ajándékba. Az eurónyertes németekhez vagy a vesztes, krónikusan eladósodott déliekhez kerülnénk?
Parlamenti választások előtt vagyunk kevesebb mint tíz héttel. Egyre érdeklődőbb a közvélemény, mi fog történni, ha a mostani kormányzat újra mandátumot kap, és kiváltképpen arra, hogy mi lenne, ha nem ez történne meg. Tizenkét év folyamatos kormányzás után könnyen elfogadható az állítás, hogy a „Magyarország mindenek előtt” politikája lesz továbbra is érvényben, aminek középpontjában a nemzeti érdekek állnak.
A külvilággal való kapcsolataink intézésében is ez a fő szempont. Az érdeklődés inkább arra irányul, hogy mi lenne, ha az ellenzék jutna hatalomra. Amikor ez megtörtént (1994 és 2002), és baloldali-nak mondott globalista erők kerültek kormányra, homlokegyenest más lett, mint amit Horn és Med-gyessy ígért.
Horn a szakértelemre hivatkozott, míg Medgyessy azt mondta, mindent megőriz, amit Orbán elért, de ő ennél is jobban fogja csinálni. Horn alatt „szakértelmesen” kirámolták külföldre globalista támogatóiknak az ország termelővagyonának tulajdonjogát, az életszínvonalat pincébe küldték (1995, Bokros-csomag), Medgyessynél a 2000-ben 53 százalékos GDP-arányos államadósságból lett 85 százalék, támogatott lakásépítési hitelekből soha vissza nem fizethető devizaalapú hitelek, számtalan tragédiával végződő családi összeomlás, pedagóguselbocsátások, kórházbezárások stb.
Az uniós csatlakozási tárgyalásokon a többi csatlakozóhoz mérten is a legkedvezőtlenebb megállapodások „elérése”. Még az akkori baloldali lengyel miniszterelnök is 55 százalékos agrártámogatási csomaggal jött haza, de a mieinknek megfelelt a 25 százalék is. 2002 és 2010 között úgy száguldott el mellettünk több volt szocialista ország, mint 1985-ben a Trabant mellett a Mercedes az M7-esen.
Kár lenne a naponta ismétlődő és egymásnak is gyakran homlokegyenest ellentmondó ígérethalmazokkal részletesen foglalkozni, noha ezekből mégis kirajzolódik a lényeg, hogy ott folytatnák, ahol 2010-ben abbahagyták. A miniszterelnök-jelölt személyesen tesz hitet olyan globalista gazdaság- és társadalompolitika mellett, ami a rossz emlékű hajdani SZDSZ velünk élő veteránjainak is könnyeket csal a szemébe. Valószínű rájöttek arra, hogy ideje lenne a vadglobalista társadalmi vízió sivárságát valahogy megédesíteni, amivel növelhető a gyengülő választói lelkesedés.
Meg is találták az ellenszert az euróban. Azt ígérik, nemcsak miniszterelnökjelölti szinten, hanem avatott szakértőik is, hogy hazánkat öt éven belül beviszik az euróövezetbe. Érdemes az ötéves ígéret miatt megállni egy gondolat erejéig. Miért éppen öt éven belül, miért nem négy éven belül? A választói felhatalmazás ugyanis hazánkban változatlanul négy évre szól. Politológus legyen a talpán, hogy megfejtse mit is jelenthet az „öt éven belül” kiszólás.
Legyetek jók négy évig, ha nyerünk, és utána a rövidebbet húzzátok, ne méltatlankodjatok, és adjatok újra bizalmat 2026-ban is, mert akkor jön az euró és ezzel a Kánaán? Esetleg puszta figyelmetlenség, pongyolaság az egész? Nem tudjuk. Az euró valamiféle, csak tőlük jövő, nagyon értékes ajándéknak tűnik, amit a mostani kormány megtagad tőletek, mert esze ágában sincs a forintot az euró miatt otthagyni, annak ellenére, hogy több, hazánkkal együtt csatlakozó ország ezt már megtette.
Mint minden politikai típusú ígéretnél, az eurónál is a részletekben rejlik az ügy lényege, ezért a részletes bemutatás itt sem kerülhető meg. Érdemes az ügyet a kezdetektől szemügyre venni. A második világháború nyomorából alig kikecmergő Európa akkor szabadabb hányada arra gondolt, hogy illene közös összefogással egy kicsit kikerülni az Egyesült Államok és a magándollár szorító öleléséből. A gazdaságok szépen fejlődtek, az export ment, és halmozódott a dollár a jegybankok trezorjaiban. De Gaulle meg is próbálta dollár-jainak egy részét az 1944-ben (Bretton Woodsban) megígért fix aranyáron (35 dollár/uncia) aranyra becserélni. Dicstelen véget ért, rágyújtották – „haladó diákok” (mint Cohn-Bendit) – Párizst. Rövidesen a hatalomból is végleg távozott.
Az akkori hatok (EGK) elhatározták, hogy előbb alaposan összehangolják gazdasági és pénzügyi politikájukat, utána közös pénzt csinálnak, és ezzel ellentartanak a dollárdominanciának. (Tízévnyi előkészítési időben gondolkodtak.) Ezalatt az évtized alatt egyensúlyba kellett volna hozni a fizetési mérlegeket, letörni az inflációt, harmonizálni az adókat, és létre kellett volna hozni egy közös felügyelettel működő bankot is a közös pénzre. Érzékelve a dollár hegemóniájának megtörésére irányuló európai szándékot, a dollár urai sem aludtak közben. Elküldték Kissingert a Közel-Kelet olajállamaihoz, és meggyőzték őket, hogy emeljék a nyersolaj árát a többszörösére, és jelentsék ki, hogy ezután csak dollárért kapható. A terv 1973 és 1979 között többszöri ütemes áremelkedésben valósult meg.
Az ötlet bevált, az európai államok a hatalmas dollárfeleslegeket elköltötték olajra, a közös pénz ötlete is hosszú időre feledésbe merült (Werner-terv). A dollár közben minden korábbi nemzetközi kötöttségétől megszabadult. Felmondták – negyven éve történt – a dollár aranyra történő átváltási kötelezettségét, és le is értékelték a dollárt, és az árfolyamok változása is felszabadult. Ezzel vált a magándollár hosszú időre igazi világpénzzé, ahogy ezt a Federal Reserve-ben eltervezték. Teltek az évek, a dollártömegek pedig ismét halmozódni kezdtek szerte Európában.
Fedezetükkel nagyra nőtt a dollárbázisú világgazdaság, bankóriások és gigacégek (ma álcázásként multiknak nevezik őket) sora jött létre. A mai globalizáció az ő bázisukon működik, és azt jelenti, hogy manapság sikeresen világgazdasági méretű konkurenciát velük szemben már nem képes létrehozni senki. Irányítják a pénzpiacokat, a főbb tőzsdei termékek piacait és minden olyan ágazatot, amelynek a jövőre döntő hatása van (digitális technikák, mesterséges intelligencia, orvostudomány stb.).
A dollár urai nagyon unták a sok európai pénznemet, hiszen ezekre még a nemzeti hatóságoknak volt ráhatásuk. A múlt század nyolcvanas éveire viszont Európa ismét megtelt dollárokkal. Nevük is lett, euródollároknak hívták őket. Lecsapolásukra még egyszer nem lehetett az olajártrükköt bevetni. Emiatt indult el a második euró-projekt. Ennek azonban az eredeti ötlethez már semmi köze nem volt. Nem kellett a gazdaságpolitikákat összehangolni, a fizetési mérlegeket egyensúlyba hozni.
Az sem volt már baj, ha a majdani euróövezetben nyakig eladósodott országok vannak, mint Belgium (110 százalék), Olaszország (113 százalék) vagy éppen Görögország (98 százalék) stb. Ha szükség volt rá, a cél érdekében nagy szakértelmű amerikai bankóriások még legendás innovatív pénzügyi és számviteli technikákat is bevetettek. Arra sem volt szükség, hogy a leen-dő közös bank (ECB) fölé paritásos tagországi ellenőrzés kerüljön. Legyen az is legendásan független, főként az európai érdekektől. Lett is, vezetői között pedig egyre gyakrabban feltűnnek az euróövezetbe innovatív technikákkal becsempészett tagországok hajdani jegybankelnökei, mint az olasz Draghi vagy a görög Papademos.
Az euró bevezetésekor nem történt más, mint az, hogy a korábbi euródollár-tömeg jó részét átváltották az új pénznemre, az euróra. Az átváltási árfolyam „korrektségén” is a dollár urai őrködtek. A kezdeti nem kívánatos árfolyam-ingadozásokat nagy erőbedobással küzdötték le. Az 1999-től eltelt húsz év is nagyon szemléletes. Az euróövezetbe tartozó országok gazdaságai a kívánatos kohézió helyett sokkal inkább széttartanak, mint valaha. Kialakult a nyertesek és a vesztesek csoportja. A legfőbb nyertes Németország, a vesztesek a déli euróországok.
A németeknek az euró kellően gyenge, a délieknek pedig nagyon erős, ami miatt megvalósult a déliek krónikus eladósodása. Vannak új, krónikusan eladósodó államok is bőven (Franciaországnak 113, Spanyolországnak 116, Portugáliának 126, Görögországnak 199, Olaszországnak 150 százalékra nőtt az adóssága). A 2008–09-es pénzügyi válság kapcsán az is kiderült, hogy az euróövezetben valójában ki az úr. Európai nagybankokat nem az ECB, hanem a Fed mentett meg a bukástól ezermil-liárdos dollárösszegekkel.
Szólni kell a legújabb fejleményekről is. Már a covid utáni felzárkóztató alapok is a közös euró-pai adósságról szólnak. Adódik óhatatlanul a történelmi párhuzam és áthallás. Annak idején hajszálra ez történt a hajdani tizenhárom független amerikai állammal is. A zseniális birodalomépítő pénzügyes Hamilton ötletét az adósságok központosítására az államok elfogadták. Az amerikai szövetségi állam lényege azóta is a közös adósság.
Ennek krónikus szaporítása aligha érdeke az amerikaiak-nak, de nagyon is érdeke a magándollár urainak, hiszen eddig innét finanszírozták nemzetközi terjeszkedésükhöz szükséges intézményeket és akcióikat az amerikai zászló fedezetével. Az adósság terheit viszont áttestálják az amerikai adófizetőkre. Legutóbb azért erősködött Biden elnök, hogy megemelje a társasági adókat, természetesen azokét, akik az Egyesült Államokban működnek. Ezért lesz kötelező, hogy mások – mi is – ezt tegyék, nehogy Amerikából sok adófizető cég kereket oldjon a magas adók miatt.
A magándollár urainak sok új teherviselőre van szüksége. Az EU ideális célpont. Az ókorban az a mondás járta, hogy a görögökre akkor is gyanakodni érdemes, ha ajándékokat hoznak. Márki-Zay és csapata nekünk az eurót ígéri ajándékba. Olyan folyóba léptetne be, ami telis-tele van örvényekkel. Mit gondolunk, mi lenne velünk, az eurónyertes németekhez vagy a vesztes, krónikusan eladósodott déliekhez sorolnánk gyorsan? Könnyű a válasz, ezért a hazai globalista ellenzékre is gyanakodni kell, ha ajándékot akar hozni. A dánok, svédek, britek időben ébredtek, és máig gyanakodnak a csehek és a lengyelek is. Nekünk sem kell a balekok közé állnunk, mint tettük ezt többször 1990 óta.
Szerző: Boros Imre közgazdász
Forrás: Magyar Hírlap
Fotó: 2022plusz
