A pártfinanszírozás kérdése, illetve az egyik vagy másik politikai oldal kedvezőbb vagy hátrányosabb helyzete rendre előkerül a közbeszédben, ezért sem érdektelen a vonatkozó amerikai szituáció áttekintése. Egy olyan országé, ahol – talán nem véletlenül – éppen a vonatkozó, hazánkat érintő kritikák jelentős többségének kiindulópontjait találhatjuk.
A pénz és a politika – akár túlzónak is tűnő módon – szoros viszonyban állnak egymással Amerikában, és a választási kampányok pénzügyi hátterét látva világos lehet mindenki számára, hogy az elnöki vagy más magas politikai tisztségeket megcélzó jelöltek választásról választásra egyre több, rekordnagyságúan hatalmas összeget költenek el saját választási küzdelmükre.
A legutóbbi, 2020-as elnökválasztási ciklus összköltsége becslések szerint csaknem 14 milliárd dollárt tett ki, és ezzel a nagyságrenddel az amerikai választási költségek szinte nem is összevethetők más országokéival.
A két végső jelölt anyagi lehetőségei között azonban akadt jelentős különbség: 2020 októberére, az elnökválasztás előtti utolsó kampányszakaszban a Trump-kampány 63 millió dolláros kerete eltörpülni látszott Biden 177 millió dollárja mellett.
A legutolsó két elnökválasztás jelöltjei által összegyűjtött kampányalappénzek számainál azt láthatjuk, hogy 2016-ban ez Hillary Clinton esetében 586 millió dollár, míg a végül győztes Donald Trumpnál „csak” 351 millió dollár volt; 2020-ban Trump 601 millió, míg a győztes korábbi alelnök, Joe Biden 952 millió dollárt tudott összekalapozni.
Persze a politikai elit agendájához képest feltűnően eltérő nézeteket valló Trump nem számíthatott akkora pénzügyi háttérre, mintha hagyományos republikánus hátországgal indult volna. Részben ezt mutatja az is, hogy az elnökválasztási kampányjelöltjeit támogató pártok és külső érdekképviseleti csoportok kiadásai 2008-ban összesen 2,8 milliárd dollárt tettek ki, míg 2016-ban ez az érték 2,4 milliárd dollárra mérséklődött – legalábbis a Center for Responsive Politics washingtoni, a politikai finanszírozást nyomon követő kutatócsoport adatai szerint.
Ebből azt sejthetjük, hogy azért Trump jelöltsége mögött – a közvélemény-kutatások számainak tükrében is – nem kívánt megmozdulni az ellenféléhez hasonló méretű gazdasági hátország a saját oldalon.
A számok elképesztő volumene remekül mutatja annak a régi politikai mondásnak az igazságát, amelyet még 1966-ban Jesse M. Unruh, Kalifornia állam közgyűlésének akkori elnöke fogalmazott meg, és amely Amerika politikai rendszerének működési mechanizmusait legjobban jellemzi: eszerint a tengerentúlon a pénz a „politika anyatejének” felel meg.
Ugyanez a demokrata politikus – aki 1975-től tizenkét éven keresztül Kalifornia állam pénzügyminisztere is volt – a politikai hivatalviselésben és a kampányokban is igen fontosnak tartotta az agyafúrtságot és a rátermettséget.
A lobbistákról például azt mondta: „Ha nem tudod megenni a kajáikat, meginni a piáikat, elcsavarni a nőik fejét, majd pedig ellenükben szavazni, akkor nem sok dolgod van itt.” Ennek alapjait nem is feltétlenül a közigazgatásban, a törvényhozásban kell megszerezni, mint azt például Trump esete is mutatja, bár az elnöki, kormányzói vagy épp szenátori hatalomig, vagyis a sikeres kampányig vezető hagyományos út valami hasonló habitust és hozzáállást kívánt meg.
Ez a fajta rátermettség – amelyet inkább csak érzékeltet Unruh mondása – elengedhetetlen a kampányhoz, valamint a kampánypénzek megfelelő nagyságának biztosításához is. Az elmúlt elnökválasztási kampányok azt mutatták, hogy ha valaki több pénzből kampányol, még nem csal, hanem csak ügyesebb és rátermettebb, és így nagyobb esélye is van a győzelemre.
A pénz minden és mégsem minden; a politikai marketing szerint kell a gondos előkészítés is, azaz a jelölt csapatának még a kellő időben pénzügyi koncepciót kell kidolgoznia a választási kampányhoz, és egy pontos költségtervet is kell készítenie.
Ma már nincs választási kampány adományok nélkül, de amennyire csak lehet, ezek becsatornázását is meg kell(ene) szervezni. Például Barack Obama 2008-as kampányában az amerikai finanszírozási rendszerben tényleg meghatározó pénzgyűjtést online hálózatokkal bonyolította az Obama-stáb, mégpedig azzal a merész húzással, hogy adományozónként nem a maximális 2300 dollárt kérték, hanem inkább – száz dollár alatti összegekkel – a többszöri adakozás lehetőségét biztosították „sok kicsi sokra megy” alapon, ami a pénzügyi háttérnek nyilvánvalóan csak egy, de kétségkívül igen fontos oldalát jelentette Obamáéknak.
A sikeres választási kampánynak azért nincsen még szabadalmaztatott receptje, mert sokszor épp az újításokról szól, és végül ez vezethet sikerhez. Lehet, sőt kifejezetten ajánlott kétségbe vonni a korábbi módszereket és akár a saját régebbi stratégiák helyességét elvetni, és újra meg újra átgondolni, hol és miként lehet változtatni, és hogy ez vagy az a változtatás, a kampány idejét tekintve, beleférhet-e még.
A hatékony kampányban lehetnek meglepetések, és itt-ott valóban (és hatékonyan) lehet normaszegő is. Sokszor az elnökjelölt karizmája, ügyes politikusi ösztönei, rögtönzései és remek verbalitása, szónoki képességei is segíthetnek a sikerben (például Obama vagy Ronald Reagan esetében), de ahogyan azt a baloldali demokratáknál látjuk, az sem baj, ha az ellenfélnél kétszer-háromszor is többet költünk a kampányra.
A magyar baloldalnak és az őket támogatóknak is jó példa lehet az amerikai, hiszen például az Egyesült Államok most úgy fordul rá az úgynevezett félidős törvényhozási választásokra, hogy a demokraták vannak többségben a kongresszus mindkét házában, övék a kormányzati hatalom, bírják a mainstream sajtó jelentős részének támogatását és az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva jóval többet fognak költeni a kampányidőszakban, mint republikánus ellenfeleik.
Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász
Forrás: Magyar Nemzet
Borítókép: Donald Trump republikánus elnök (j) és Mike Pence amerikai alelnök, republikánus alelnökjelölt a pódiumon az elnöki kampánykörút utolsó állomásán, a Michigan állambeli Grand Rapids repülőterén 2020. november 2-án (Fotó: MTI/EPA/Jeffrey Sauger)
