Nélkülözheti-e a kultúrharc magát a kultúrát, végérvényesen átírható-e a múlt pusztán hatalmi igények mentén, mi köze a forrongó Nyugatnak a numerus clausushoz, és milyen is a magyarság víruskultúrája? Az Egyesült Államokat felperzselni látszó indulatokról, saját kulturális vitáinkról, kurucok és labancok közé szorult vírushétköznapokról beszélgettünk Szerencsés Károly történésszel, és egy embertípusról, amely nevetséges, de azért mégsem.

– A nyugati világ forrong, az elmúlt évtizedek látszatnyugalma mögött izzó indulatok egyfajta kultúrforradalom formájában törnek felszínre. Hová vezet ez?

– Nem akarok úgy tenni, mint aki pontosan érti, mi történik ma a világban. Az élet egy hatalmas paradoxon, mert éljük – s ha szerencsénk van tényleg élünk, nem csak múlnak a napjaink -, de valahogyan mégis mindig vagy megelőz minket, vagy a sarkunkra lép. Nehéz meglátni, mi is történik körülöttünk, főleg, ha nincs egy markáns akarat, amely döntően meghatározza a közösségi létünket. Ez lehet pozitív, például egy belső meggyőződés, hit, de lehet negatív is, mint a totalitárius rendszerek által felállított keretek. S amikor jó esetben rájövünk, mi és miért történt az életünkben, legtöbbször már késő, csak legyinteni van erőnk.

– Hétköznapi indulatok ezek, vagy tényleg kultúrforradalom zajlik?

– Nincs olyan benyomásom, mintha az indulatok forradalmiak, pláne kulturális jellegűek lennének. Politikai – azaz főleg hatalmi – jellegű törekvéseket látok, amelyek megpróbálják felhasználni bizonyos emberek elfojtott indulatait – düheit és frusztrációit – és részben jogos sérelmeit. Ebben rokon a mostani lázadás a kommunista gyakorlattal: felhasználja az ember legszebb és legaljasabb vágyait, tulajdonságait, és ezért olyan veszélyes.

– Az indulatok egyik terepe mégiscsak a kultúra! A szobrok ledöntése, megcsonkítása, filmek dobozba tétele, és persze a múlt értékelése. Mintha újra a múlt átírásánál tartanánk, nem?

– Ez a fajta múltátírás – most leginkább az Amerikai Egyesült Államokban tapasztaltakról beszélek – szintén nem kulturális jellegű, hanem politikai, mint amilyen nálunk is volt 1948 után. Mondok egy példát: ha Márai Sándor – előbb vagy utóbb – hajlandó lett volna belesimulni a szocialista rendszerbe, nem kerülhette volna el, hogy elismert szerző legyen. És még csak teljes meggyőződéssel sem mondhatom, hogy a magyar kultúra jól járt azzal, hogy ő nem volt erre hajlandó; az ellenálló önérzetünk azonban feltétlenül. De túl sok áldozatot követelt ettől a nemzettől a „menekülő ellenállás”. A „menekülő forradalom” – ahogy Ady mondja. Az biztos, hogyha a múlt ábrázolása politikai igény mentén épül fel, maradandó semmiképpen sem lehet.

– Milyen politikai igényre gondolsz?

– Hatalomról, voksokról van szó. Egyelőre! Minden erről szól. Kvótaforradalomnak mondanám, és pont olyan hamis, mint a „proletariátus forradalma”. A kvóta valójában zárt szám. Numerus clausus. Én elvetem a származás szerinti kvótát, a nemek szerintit is, ellenszenves nekem, mert valós feszültségekre építő, számító politikai húzás. Ettől az afro-amerikaiak szociális problémái, vagy a nők vélt vagy valós hátrányai sosem oldódnak meg. A bűnözési statisztikák sem javulnak, csak újabb indulatok keletkeznek. Ugyanakkor persze híve vagyok az életesélyek kiegyenlítésének, minden értelmes eszközzel: ösztöndíjakkal, kollégiumokkal, személyes és intézményes támogatással.

– Miért nyomtad meg a hangsúlyt, amikor azt mondtad: egyelőre?

– Mert könnyen kicsúszhat a vezetés a százemeletes palotáikban számolgató milliárdos „lobbysták” kezéből. Forradalmat csinálnak? Lángoljanak az üzletek, autók, kukák? Vesszen a rendőrség, a nyugalom? Ha elszabadul ez a szellem, egyszer tényleg megcsinálják valakik azt a forradalmat. A valóban alulról jövők, a tényleg semmit nem vesztők. A „nagy stratégák” sarkára is ráléphet még az élet.

– És a mi kis kulturális vitáink? Nem érint meg a deja-vu érzése?

– Nagyon kultúra ellenesnek tűnhetek, de nekem ez a mostani „kultúrharc” is nélkülözi a kultúrát. Beleértve a célokat, a stílust és az indulatokat is. Ráadásul ez a harc két évszázada folyik, de a mostani szakasza is nagyon kicsinyes. Méltatlan. Hogy a Nemzeti Alaptantervben szerepeljen-e Wass Albert vagy Hercegh Ferenc? Száz más szerző mellett? Hogy Hegedűs D. Géza halálosan félti a színművészképzést egy Vidnyánszky Attila vezette kuratóriumtól? Hogy melyik zenész kért, fog kérni, vagy nem is kér, de kap támogatást koncerthez, lemezhez? Fellép-e? Vagy szabad-e egyáltalán? Ady szabadkőműves volt-e, s akkor ő is felelős Trianonért? Sajnos ez a színvonal a történelemtudományt is elérte: nekem ennyi meg ennyi folyóméter „idézettségem” van. Mérd meg! Mit tehetnénk? Meghajolunk mélyen. Ez is csak egy kvóta.

– Ez is numerus clausus?

– Pontosan! És egy embertípusról is beszélek, amely nevetséges, de azért mégsem. Mert megtapasztaltuk, milyen, amikor a valódi énje korlátok nélkül nyilvánul meg. Elviccelhetnénk, de tényleg nem tennénk okosan, mert ez a típus erőszakos. Valamivel helyettesítenie kell a tehetséget, a jó szándékot, az erényeket. Például ambícióval, nyájagresszivitással, az értékek és értékrend kisajátításával. Ez a típus menekül a tiszta viszonyok, a valódi megmérettetés elől. A közösség, a felelősség elől. Menekül a tiszta érzelmek elől is, mint a szerelem, a nő és férfi harmóniája, a család. A munka elől is. A rejtett kvóták, szövevényes informális kapcsolatok hálója talán még veszélyesebb egy társadalomban, mint a nyílt korlátozás. Nehéz ellene védekezni. A mostani „vita” legnagyobb tétje a feltárás lenne. Mert ezekben a „hálózatokban” jól el lehet dagonyázni. Tudományban, kultúrában, gazdaságban is. És ez elképesztő károkat okoz a nemzetnek. Sunyi tunyaságot. A cél nem az, hogy bekerülhessünk, hanem hogy felszámoljuk ezeket a rejtett kvótákat.

– Több interjúdban és előadásodban is beszéltél a magyarság küldetéséről, legutóbb a trianoni békediktátum kerek évfordulója alkalmából. Hogyan látod ezt a küldetést, a magyarság helytállását a mostani világjárvány idején? Milyen a víruskultúránk?

– Milyen lenne? Kuruc-labanc. Persze ezzel sem illik viccelődni, bocsánat. De ez nem teljesen tréfa. Olyan kihívást jelent nekünk ez a járvány, mint alig valami a belátható múltban. Még az a rémkép sem ennyire ijesztő – maradva a biológiánál -, hogy egyszer csak elfogyunk. De ahogy a demográfia sem csak, sőt nem is elsősorban biológiai kérdés, úgy ez a járvány sem az. Ilyen esetben mutatkozik meg egy nemzet ereje, akarata, képessége. Nekem úgy tűnt, kuruc-labanc eddig egyetértett: vigyázzunk! Még egymásra is. Mert aztán nem lesz értelme sem annak, sem ennek. Ha viszont a politika ebbe is belekavarodik – és teszi ezt az első perctől -, majd „kultúrforradalom” jelleget vindikál magának, ahogy mondod, az nagy károkat okozna. Úgyis megvan a magunk jellemzője, hogy az állhatatosságban kisebb a képességünk, mint a tanulékonyságban. Ez már most beigazolódni látszik.

– És a személyes tapasztalataid? Könyveidből tudjuk, hogy kiemelten veszélyeztetett csoportba tartozol, hiszen huszonhat éve küzdesz egy gyógyíthatatlan betegséggel, s többször transzplantáltak.

– Ez nehéz ügy, de azt hiszem, tudok vigyázni magamra. Ha nagyon muszáj fehér kesztyűben és maszkban megyek csak ki a házból. Olykor nehéz eldönteni, az emberek sajnálnak-e vagy inkább hülyének néznek? Néha szégyellem magam, hogy gyáva vagyok, aztán meg dühös leszek, ha másokat maszk nélkül látok a postán, benzinkútnál. Tudom, hogy sok múlik ezen. Nekem és sokunknak az életünk, de valahogyan a nemzetünk önbecsülése is. Hogy egyáltalán van-e még? Túlzás?

– Nem gondolnám. Bizonyára ez is úgy lesz, ahogyan lennie kell. „Ahogy rendeltetett”. Ezen a címen jelent meg egy regényed 2007-ben, illetve a két évvel ezelőtti beszélgetésünk is e címet viselte. Akkor a történelmi munkáid mellett szó volt a szépirodalmi igényű munkásságodról és néhány új kötetről is. Most min dolgozol?

– Alighanem megmaradt az igény… De az szívós! Hogy min dolgozom? Az életművemen. Talán a zárókő még hiányzik, bár az is meglehet, mára a helyére került. Folyton siettem, az idővel sok gondom volt, előttem rohant; utolérjem, vagy lemaradok? A sarkamra lép. Végül is, a legfontosabb feladatomnak a tanítást tartottam, mindig. Erre készülök. Várom a lelkes, érdeklődő, unatkozó szempárokat. Mindegyik inspirál. Szeretném, ha nem képernyőn át kellene találkoznunk. Régen volt március, amikor vettem a kalapom és utoljára lesétáltam az egyetem impozáns lépcsőházában a kapuig, és majdnem elkértem a kulcsot, hogy bezárjak. Szeptemberben viszont ki szeretnék nyitni! Azért tavaly jelent meg kötetem „irodalmi igényű” publicisztikáimmal (Vár-e az Isten? Ölelés, Önvédelem, Történelem – szerk.), s egy vallomás is szép fészkemről, az egykori Vízivárosról (Tegnapi Víziváros – szerk.).

– Gyurkovits Tibor támogatásáról is beszéltünk anno, ahogy barátságról, szerelemről szintén. Úgy történt minden, ahogy rendeltetett?

– Csak kevés barátom van, és szerelmem is kevés volt. Kinevetnének, ha elmondanám. De százszor többet ért, hogy meghódítottam őket. Igazán. Csak a belső erőmre támaszkodva. És ők elbűvöltek. Ezért ezek őszinte barátságok és szerelmek voltak. Hogy most még kevesebb barátom van és a szerelem emlékké fonnyadt, annak a halál az oka. A halál a szerelmemet – harminchárom évig a feleségemet – is elrabolta, Tibort is, mit mondhatnék? Igen: úgy történt, ahogy rendeltetett. Látod, gyakorlom az állhatatosság képességét! Szép erény ez.

Az interjú 2020 augusztusában készült.

Kiemelt kép: PS