Dobrev européer asszony oldalán cenzúráznak, Orbán autoriter diktátor oldalán nem.
Amikor egy-egy külföldre költöző honfitársunk minden ízében élhető, pazar Árkádiának írja le új lakóhelyét, s egyidejűleg (erős szánakozással) Gileádba oltott Mordorként emlegeti Magyarországot, azt állítólag illik egy világlátott külső szemlélő tanulságos helyzetelemzésének tekinteni. Ezért örülhetünk, amikor a helyzet fordított: Magyarországra költöző vagy ide járó külföldiek írnak rólunk, összevetve az itteni helyzetet hazájuk állapotával. Hiszen nyilván ők is sokat tapasztalt, elfogulatlan ítészek, ráadásul állampolgárság híján még csak krumplival se lehetnek állítólagosan megvéve – bizonyára érdemes hát odafigyelni meglátásaikra.
Ezúttal egy liberális konzervatív német publicista járt nálunk, miután (frusztráltságát érzékelve) egy itt élő honfitársa meghívta, jöjjön el egy kicsit kikapcsolódni, lelazult környezetben feltöltődni. S hogy melyik az a szó, amellyel ez a liberális német barátunk utazása végén a hazánkkal kapcsolatos benyomásait összegezte? A „SZABAD”, csupa nagy betűvel. Itt ugyanis végre ismét szabadnak érezte magát: maszkmentes arcok, nyugodt éjszakai séták, nix gendernyomulás, nem zaklatják a polgárt „posztmaszkulin ökoszocialisták”, ráadásul az emberek is barátságosak és vendégszeretők, „már ha nem arrogánsan és követelőzve fordulnak feléjük”. Noha az ország egy berlini woke buborékból nézve a gonosz birodalmának tűnik, a magyarok a Fidesszel egyszerűen „úgy döntöttek, nem akarnak egy tarkabarka Bronxban élni” – állapítja meg a szerző, amire egy három és fél éve ideköltözött nyugdíjas házaspár lelkesen bólogat: „Nyugodt, békés, barátságos itt az élet”. Mindehhez pedig egy 2015 óta Magyarországon élő (tehát az érkezés utáni mézesheteken már messze túllévő, a hetedik évet taposó) német kommentelő hozzáfűzi: „új, választott hazámban azt érzem, hogy élek, nem pedig hogy igazgatnak. (…) Aki viszont azt gondolja, játszhatja itt a német macsót vagy gőgösen ócsárolhatja a magyarok életmódját, az nem lesz népszerű”.
Miközben dicshimnuszaik már-már túlzónak hatnak, azt talán még a legradikálisabb Orbán-fóbiás is nyugtázhatja, hogy ezek az emberek a jelek szerint teljesen önszántukból direkt minket választanak, mert egyszerűen szeretnek itt lenni. Amiből akár az is következhet, hogy
bennszülött magyarok is simán érezhetik magukat jól, sőt szabadon ebben az országban, anélkül, hogy agymosottak lennének vagy anyagi függésben tartaná őket a NER.
Már azzal beljebb lennénk, ha ezt végre sikerülne mindenkinek elfogadnia, a másik kényszeres leostobázása helyett.
Ugyanakkor feltűnő az is, ahogy ezek a németek tapasztalataik alapján egyhangúlag körberöhögik a sajtószabadság-rangsort, amelyben Németország – a híradást az ideológiai népneveléssel keverő Haltungsjournalismus hazája, ahol a közmédiában „Merkel anyu egy nehéz napja” típusú egész estés játékfilmekbe is belefuthatunk – a 25. helyet foglalhatja el, míg Magyarország a nyolcvannegyediket (Ukrajna egyébként a 111. a sorban). De a németesek személyes tapasztalatokat is szerezhetnek e téren, ha megpróbálnak hozzászólni a vezető német lapok hazánkat érintő cikkeihez: mainstream (balos) portálon nekem kommentem még nem ment át, pedig Isten látja lelkemet, megfelelően ragozom a mellékneveket.
Apropó, kommentek. Itt volt a minap Dobrev Klára szívszorító története a lvivi kislányról, aki Varsóba utazott egyedül az édesanyjához, de valamiért Moldován és Budapesten keresztül, és átszálláskor találkozott a DK elnökével, aki elvitte őt a Citadellához várost nézni. A körülményekre tekintettel eszem ágában sincs feltételezni, hogy kitaláció lenne az egész (azt azért még a Gyurcsány-házaspárból se nézném ki, hogy egy ilyen helyzettel kampánycélból visszaél; hiszen éplelkű ember ennek gondolatától is viszolyog), viszont tényleg érdekelt, miként keveredett szegény kislány Moldovába, miközben az pont az ellenkező irány, és önmagában van olyan messze, mint Varsó, ahová ráadásul Lvivből átszállás nélkül el lehet buszozni kilenc óra alatt 7500 forintért. Filmbe illőnek tűnt a dolog, ezért udvariasan rákérdeztem az EP-képviselő posztja alatt, lehet-e tudni, miért volt szükség a többnapos odüsszeiára – a legmeghökkentőbb részletek iránti kíváncsiság csak nem minősül gyűlöletbeszédnek. Nos, ez a komment nem látható az oldalon: az első hétszáz hozzászólásból nagyjából azok csúsztak át a szűrőn, amelyek explicite szentté avatják Klára asszonyt (este kilenc körül műszakváltás lehetett, mert akkor már néhány percre kint felejtődött egy-egy kétkedő észrevétel; persze reggelre gondosan ki lett irtva mind).
Mármost ha ennek a nagyszerű européer asszonynak az oldaláról átkattint az ember Orbán Viktor autoriter fődiktátoréra, akkor csodálkozva láthatja: jé, ott virágzik a sokszínűség. Mindenki vihoghat a „birkameneten”, ahogy jólesik, kedvére miniputyinozhat és férgezhet, akiből az kívánkozik kifelé;
de aki az állítólag nem létező ellenzéki média írásait linkelgetné be ismeretterjesztő jelleggel, az is megtalálja számítását a kormányfő Facebook-oldalán. Én értem, hogy az ellenzéki szavazónak mindez természetes egy (úgymond) antidemokratikus hibrid rezsimben, és nincs is vele baj, csak akkor talán Dobrev Klára oldalán is elférne egy-egy gyönge ellenvetés. Tényleg csak mutatóba, mert a lukasenkai arányokat felülmúló jelenlegi facebookos támogatottság azért (valljuk be) vérciki.
Vagy ne legyen csodálkozás, ha a német liberális újságíróval együtt magyarok tömegei is köszönik, a mellüket verő büszke fődemokraták világához képest még az orbáni „diktatúra” is az üdítő szabadságot jelenti számukra.
Kiemelt kép: Isza Ferenc / AFP
