Most, a szomszédunkban zajló háború komor háttere előtt így, március idusán újra feltámad bennünk a kérdés:
miről is szól ez a nap? Egy szép történelmi dátum csupán, vagy mond is nekünk, a ma emberének valamit?
A 19. században elterjedt a „népek tavasza” kifejezés a szabadságra vágyó népek forradalmi mozgalmai kapcsán. Erre a magyarok tették fel a koronát, mert amikor Európa már újra csendes volt, akkor következett Magyarországon a dicsőséges tavaszi hadjárat, mely megtörte az osztrák birodalmi erőket is. Ezért már a Habsburg-hatalomnak is gondot jelentett, hogyan kerülje meg ennek a napnak az üzenetét. Elnyomó hatalmak azóta is igyekeztek elfelejtetni, megkerülni, összemosni más évfordulókkal. Sikertelenül.
1848 kiirthatatlanul benne van a nemzet emlékezetében. Nehéz helyzetben erőt merítünk belőle. Amikor a nemzetiszocialista német birodalom fenyegette Magyarországot, az ellene küzdők Márciusi Front néven fogtak össze, s 1956-ban ugyanígy arra a márciusra emlékeztünk, amikor a kommunista diktatúra címerét kitéptük a magyar zászlóból. S a szovjet terror bukását elindító felkelésünk ösztönösen is és tudatosan is 1848-ból táplálkozott. A nemzetőrség, a különböző nemzeti bizottmányok már elnevezésükben is utaltak erre a hagyományra, de ugyancsak hagyományra: a 12 pontra emlékeztettek az 56-os követelés-listák. S amikor idegen tankok az árnyékukban meghúzódó hazaárulókkal leverték szabadságharcunkat, akkor milyen jelszó született meg? MUK volt a rövidítése: „márciusban újra kezdjük!” Miért épp márciusban? Mert ehhez a hagyományhoz nyúltunk vissza. Ez adott erőt, reményt.
S amikor a Kádár-korszakban a hatalom szétverette az ünneplőket, akkor az a rettegés hajtotta, hogy nem halt ki még belőlünk a vágy a függetlenség, a szabad ország iránt.
Tűz Tamás így írta le 1957-ben a március 15-ére emlékezők lelkiállapotát:
„Vonjátok be a zászlót feketével!
Nem volt még március ilyen fanyar,
mert vérszagot sodor a szél is
s az ünneplés ajkunkra hal.
Mert vérszagot sodor a szél is
és meghasad a kő
S a mélyből sápadt árnyak
tűnnek elő.”
1981-ben baráti társaságunk emlékérmet alapított azzal a céllal, hogy minden év március 15-én a magyar hazának tett szolgálataiért azt valakinek odaítéljük. (Lásd még: Március 15 emlékérem 1981-2010, Emlékezések és dokumentumok. Budapest, 2012, Széphalom Könyvműhely és Méry Ratio.) Tettük ezt 30 éven át szakadatlan sorban. Az utolsó díjátadásra 2010-ben került sor. Erre emlékezvén egyszer így nyilatkoztam:
— Emlékszem, annak idején az egyik március 15-én lefasisztázott egy rendőr Székesfehérváron azért, mert ki volt tűzve a Kossuth-címer a gomblyukamba. Minden érthető, ha abból indulunk ki, hogy 1956-ban a forradalom a hagyományok szempontjából 1848-hoz nyúlt vissza. Elég, ha felidézzük a Kossuth-címert, amelyet a forradalom felmutatott a diktatúra tagadását jelentő lyukas zászlóval együtt. Azt hiszem, érthető volt a hatalom félelme.Valamit mégis tenni kellett. Félő volt, hogy a kommunistának nevezett rendszer béklyójából is utolsó csatlósként, megbélyegzetten szabadulunk ki. Miközben az egyszerű emberek azt érezhették, hogy a diktatúra szorítása enyhült, és az életkörülmények könnyebbek lettek, mi egyre riadtabban vettük észre a közösség széthullását. Láttuk, hogy csak olyan életstratégiákat engedélyezett a hatalom, amelyek az önzésen alapultak. Mindaddig egérutat kapott valaki az önálló egzisztencia megteremtésére, amíg valamiféle közösségi lépést nem tett, akkor azonban üldöztetésnek volt kitéve. Tehát ebben a közegben igyekeztünk mintát teremteni arra, hogy elismerjük a magyar közösségért végzett munkát, teljesítményt.
Azóta sok tavaszt megértünk, s lassan megtanultunk újra nyíltan kiállnia magyar szabadságért. Voltak idők, amikor hazugságtengeren kellett átgázolni, amikor az ünneplő tömegeinket sípoló zajongók igyekeztek megzavarni. de mindez nem volt akadálya annak, hogy a nemzetvédő akaratot kifejező Békemenet idén hatalmas folyammá nőve felmutassa a magyarok függetlenség iránti szenvedélyét. Utunkat aljas indulatokkal, hamis hírekkel megakasztani vágyó erőknek Utassy József szavait követve mondunk ellent:
„Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!”
Szerző: Kelemen András
(Címkép forrás: YouTube)
