Térjünk át a negyedik, speciális területre, mégpedig a volt diktatúra titkosszolgálataiban résztvevők körére. E tekintetben a helyzet viszonylag egyszerű, bár korántsem megnyugtató.

Az első szabad választások előtt két hónappal, 1990 januárjában egy kipattant lehallgatási botrány kapcsán még az előző rendszer utolsó kormánya szüntette meg a III/III-as csoportfőnökséget, azaz az államszocialista politikai rendőrséget – 1990 februárjában. A csoportfőnökség tehát megszűnt, a munkatársak nagy részét szélnek eresztették; bizonyos becslések szerint e „kilépett” gárda létszáma 500-600 főre tehető, s egyáltalán nem lehet tudni, hogy hol, merre, milyen pozíciókban folytatták pályafutásukat ebben az országban. Tény az is, hogy a mai napig nem hozták nyilvánosságra, nem tették hozzáférhetővé a volt rendszer titkosszolgálatában résztvevők listáját (miként Németországban történt), miáltal egy több száz fős fős gárda – úgy tűnik – végképp eltűnt az ország testében, úgy is mondhatnánk, végképp láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné vált.

Ugyanakkor az is tény, hogy ez a gárda, a diktatúra titkosszolgálati emberei ezer szállal kötődtek a nómenklatúrához, annál is inkább, mert a politikai vezetők jelentéseiket rendszeresen megkapták. De ezen túlmutatóan, a titkosszolgálat felső- és középvezetői szoros személyi kapcsolatokat is ápoltak a politikai vezetéssel, s a munka jellegéből adódóan gazdasági és más vezetőkkel is. Mindazonáltal a titkosszolgálat a szó legszorosabb értelmében olyan hálózatot jelentett, amely összekötötte a politikai, a gazdasági, a kulturális, a média és az egyéb szférák hálózatait. Nos, ez a közvetítő hálózat ugyan felbomlott, ám meglehetősen egyszerű logikával feltételezhető, hogy a sokáig meglévő és szigorúan bizalmas személyes kapcsolatok nem számolódnak fel valamifajta varázsszóra. Feltételezhető, hogy e rendkívül jó információkkal rendelkező volt titkosszolgálat társadalomban szétszóródott gárdája nem változtatott politikai szimpátiáján, s feltételezhető, hogy – amennyiben persze megteszi – meglévő tudását és információit a szocialista erőcentrum szolgálatába állítja.

E „láthatatlan” hálózat létének bizonyítása persze gyakorlatilag lehetetlen. Az azonban állítható, hogy ha egy formailag létező intézmény csak akkor funkcionál, ha a vezetőit legitimnek ismerik el a beosztottak és ez által végrehajtják az utasításokat, akkor az is igaz, hogy ha egy intézményt formailag fel is számolnak ugyan, ám az azt működtető gárda létezik és feltételezhetően kapcsolat is van közöttük, akkor nem beszélhetünk az intézmény végleges megszűnéséről.
Mindehhez tegyük hozzá, hogy míg a III/III-as osztály feloszlatták, addig a III-as Főcsoportfőnökség szabad választások utáni átszervezését nem másra bízta az Antall-kormány, mint Harangozó Szilveszterre, a III/III-as csoportfőnökség, majd a teljes III-as Főcsoportfőnökség vezetőjére, az előző, kommunista diktatúra legellenszenvesebb alakjára. Sőt, a kormánytól még irodát is kapott munkájához, melyet Rédei Miklós vezérőrnaggyal együtt végzett. A Főcsoportfőnökség felszámolása az ő kezük által nem jelentett mást, mint a személyzet döntő részének átmentését az új rendszerbe. Harangozó Szilvesztert soha senki nem vonta felelősségre, mint ahogyan Péter Gábort, az ÁVÓ, illetve ÁVH rettegett, véreskezű vezetőjét sem. Péter Gábor 1993-ban halt meg, Harangozó Szilveszter pedig szintén békésen éldegélt rózsadombi villájában 2011-ben bekövetkezett haláláig.

Becslések szerint a kommunista titkosszolgálatok munkatársainak mintegy negyven, vezetőinek mintegy hetven (!) százaléka hivatalban maradt a rendszerváltás után, a demokratikus rendszerben is. Ez riasztó szám, azonban sokan azzal védik a diktatúra legellenszenvesebb területén a személycserék hiányát, hogy az új, demokratikus rendszerben is szükség volt kémelhárító, hírszerző, katonai elhárító szakemberekre, s ez nem állt rendelkezésére az új kormánynak. Az érvelés részben meg is állhatná a helyét, ám arra végképp nincs magyarázat, hogy legalább a kommunista diktatúrát leginkább kiszolgáló titkosszolgálatok vezetőit miért nem távolították el, hiszen az ő esetükben aligha lehetett lojalitásra számítania a demokratikus megválasztott kormányzatnak. Erre elfogadható magyarázatot adni képtelenség, elfogadhatatlant pedig nem érdemes…

A….négy szféra – politika, gazdaság, média, volt titkosszolgálati emberek – mellett feltétlenül meg kell említeni, hogy a rendszerváltás időszakában elmaradt a tudomány és a kultúra területén is az elszámoltatás, lényegében véve a balliberális elit itt is a helyén maradt, az MTA-tól kezdve az egyetemekig. Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere ugyan kezdeményezte ezeken a területeken az átvilágítást és a személycseréket, ám, ahogyan a Szabadság Tér ’89 című tévésorozatban elmondta, amikor ezzel a tervével Antall Józsefhez fordult, azt a választ kapta a miniszterelnöktől, hogy „nem erről szólt a megállapodás…”

Ezen túl, az igazságszolgáltatás három alapvető területén, a bíróságoknál, az ügyészségnél és a rendőrségnél is elmaradtak a személycserék. Ugyanis e területeken sem történt meg az átvilágítás, még a III/III-as törvény által létrehozott szűk keretek között sem. Ennek következtében a „régi gárda” szinte változatlanul a helyén maradt. Talán mondani sem kell, hogy milyen jelentősége van ennek a demokratikus jogállam megteremtése szempontjából, illetve milyen romboló hatású lehet mindez. Utóbbira ékes példa az elmúlt harminc év bírósági ítélkezési gyakorlata, amelynek során egyfelől késnek vagy elmaradnak az ítéletek az ország egészét irritáló botrányos ügyekben (lásd korábbról: Tocsik-ügy, olajszőkítés, privatizációs ügyek, brókerbotrány, később a 2006-os rendőri brutalitások stb.), másfelől nagyon gyakran ellentétes ítéletek születnek elsőfokon és másodfokon, ami már annak is a következménye, hogy időközben persze egy természetes, a kiöregedéssel összefüggő cserélődés elindult ezeken a területeken is.

Összegezve…., a magyar rendszerváltás és demokratizáció egyik leghátrányosabb és a mai napig kiható negatív öröksége az elmaradt elszámoltatás és elitcsere. Schmidt Mária éles megfogalmazása szerint „Az igazságtétel elmaradásáért súlyos ára fizetett és fizet az egész magyar társadalom. A jogkövető magatartás hiánya, a morális értékek devalválódása, a személyes felelősségvállalás relativizálódása a polgári demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Ebben kiemelten nagy a felelőssége a véleményformáló értelmiségnek.”

Szerző: Fricz Tamás politológus

(folytatjuk)